Bundok síkolása, profilozása, ha csörög a gitárod

Na szerintem ez az a munka, ami az összes pengetős hangszerésznek már a könyökén jön ki, mivel a természetes használódás (vagyis ha játszódnak a hangszeren) következtében a bundok azok, amik a leggyorsabban elkopnak (a húrok után), és ez az első olyan szint, amiért már behozzák a gitárt a szakihoz. (Najó, előfordul, hogy valaki húroztatni is behozza a hangszert, de ők általában még csak ismerkednek a zenéléssel.) Na nézzük, hogy néz ki egy gitár, amikor már ráfér, hogy megsíkolják (a szó egyébként arra utal, hogy nemes egyszerűséggel a bundok tetejét egyszerre lecsiszoljuk addig a pontig, amíg már nincsenek benne egyenetlenségek, és egy élvonalzóval ellenőrizve a nyak hosszában síkot mutatnak)

Na ez már nagyon durva...

Ő is eléggé.

Na ha az előző bejegyzésben azt mondtam, a dzsuvából klónozni lehetne az illetőt, ezzel nem tudom mit lehetne tenni........

Egy bizonyos kopottsági szint után már nincs elég húsa a bundnak, hogy megsíkoljuk, akkor jön a bundozás, de az már egy másik téma.

Egy jó gitár esetében a síkolás közben nem dolgozunk le brutálisan a bundok felszínéből, épp csak annyit, hogy eltűnjenek a bemélyedések. Gyengébb minőségű vagy sérült gitárok esetében (sajnos ebből sokkal több van) előfordul, hogy még 100-as csiszolópapírral is jó pár percig izzadunk, mire kiszedjük az egyenetlenségeket. Ez több szempontból sem jó. Egyrészt egy csomó plusz munka, másrészt pedig így sokkal közelebb hozzuk a hangszert egy szükséges bundozáshoz, mivel egy ilyen brutális síkolást olykor már kétszer sem bírnak ki a bundok. Ezért jó a jó gitár, mer ott akár 5-6-szor is meg lehet ismételni ezt a folyamatot, mondjuk évente, ha valaki nagyon sokat játszik. A brutális csiszolást szükségessé teheti a nyak vetemedése, a bundok helytelen beillesztése, valakinek a haszontalan próbálkozása, hogy megjavítsa a hangszert, kisgyerek kalapáccsal; előfordulhat pár ok. Ezek többnyire már szabad szemmel láthatóak ha például "belenézünk" a fogólapba hosszában (úgy tartjuk magunk előtt a nyakat, hogy a fej felől a szemünk sugarának  képzeletbeli meghosszabbítása legyen a fogólap valamelyik hosszanti éle.) Ezeket a hibákat, ha nem egy két bundra korlátozódnak, még lehet korrigálni a pálca állításával (szerencsés esetben van ilyen a nyakban), ha domború a fogólap hosszában, akkor engedünk, ha homorú, akkor feszítünk az állítócsavaron, hogy a lehető legegyenesebb állapotot érjük el. Mutatok egy példát.

Lásd a fogólap síkját. Na ez már nem korrigálható se síkolással, se bundozással, csak új fogólappal, meg nincs is benne pálca. Olyan képem nem volt, ami még javítható állapotot mutat, de talán nem nehéz elképzelni. Egyébként amikor a javítás után beállítjuk a hangszert, akkor egy minimális homorulatot hagyunk a nyakban, így fog minden fekvésben szépen szólni a gitár (de ez egyébként igaz a vonósokra is.)

Én mindazok ellenére, hogy szabad szemmel is láthatóak sokszor ezek a hibák, rá is szoktam segíteni a dologra, alkoholos filccel befestem a bundok tetejét, így az első pár csiszoló mozdulatnál a napnál is világosabbá válik, mi emelkedik ki és mi nem. Ezt a módszert egyébként előző mesteremtől tanultam, aki azzal magyarázta a filcezést, hogy romlik a látása, nekem viszont - annak ellenére, hogy semmi baj a szememmel - óriási segítséget jelent ez a módszer, valahogy úgy vagyok vele, hogy nem szabad kihagyni egy olyan lehetőséget, amivel még egy fajta módon - ráadásul könnyebben - ellenőrizhetek valamit.

Közben már eltüntettem egy pengével a 20 dkg mocskot a fogólapról.

A síkolás maga egy többfázisú munkafolyamat, először durvább papírt használunk, majd az azt követő lépésekben egyre finomabbat. A papírt célszerű felfogatni valamilyen síklapra (keményfa vagy fém a legjobb). Minél hosszabb a síkoló célszerszámunk, annál könnyebben tudjuk vele egyenletesre csiszolni a bundokat, a rövidebbel viszont sokkal jobban tudunk korrigálni egyes helyeket (persze közben gyakran ellenőrizzük a haladást élvonalzóval). A szélesség azért nem mérvadó a síkolólapnál, mert a legtöbb fogólap tengelyére merőlegesen ívelt. A csiszolópapír kiválasztása az egyenetlenségek mértékétől függ, kezdetnek 100-220 körülivel kezdhetünk, és mindig csak annyit csiszoljunk le, amennyit feltétlenül muszáj, és vegyük figyelembe, hogy a finomabb papír is csiszol, nem kell egyből síkra húznunk a bundokat 100-as papírral. A végére eljuthatunk 600-800-as papírig, ilyenkor már érdemes megcsiszolgatni a bundokat hosszában is, hogy a keresztirányú karcok teljesen kijöjjenek belőle.

Durva papírral

Finom papírral.

Ha a síkolással végeztünk, a következő feladat a profilozás, aminek ez a lényege, hogy a csiszolás miatt kiszélesedett bundfelületet visszaalakítsuk íves tetejűre. Ez azért fontos, mert ha az előző képen látható állapotban hagynánk a bundokat, akkor a lefogott húrok felfekvése nem lenne tökéletes, önmagában zörögne. Ehhez a munkához speciális szerszámra van szükség, az egyik képen látszani fog, sajnos nem az a legjobb fajta, amilyen nekünk a műhelyben van, dehát nem éppen olcsó mulatság ilyet venni. Egyébként készíttetni is lehet ilyet, vagy akár készíteni is, ki kell alakítani egy vastag fémlapba a kívánt profilt, és aztán be kell gyémántoztatni (na erre viszont nem hiszem, hogy sokaknak van lehetősége otthon). Ha nincs más megoldás, akár egy recétlenített élű finom fémreszelővel is próbálkozhatunk, de ezzel sokkal hosszadalmasabb munka kialakítani szép felületet. Itt is vannak különböző finomsági fokozatok, a mi síkolónk kétfélét tud, 150-es és 300-as szemcseszámot. Ezután még rászorított csiszolópapírral továbbfinomítjuk a felületet, olyan 6-800-ig. Utána acélgyapottal kifényesítjük a bundokat (lakkozott vagy festett fogólapnál nagyon kell vigyázni, hogy ne karcoljuk össze a felületet.

Először itt is érdemes filcezni, sokkal könnyebben ellenőrizhető, hogy hol tartok.

Na ez az első profilozási fokozat, durván elkeskenyítem a bund tetejét anélkül, hogy elvennék a magasságából, ez utóbbi nagyon fontos, nem is értem mér a kép alá írom.

Ez még nem az igazi, addig vékonyítom a felső felületet, amíg szinte eltűnik a filcezés, illetve a síkolt felületből csak egy pár hajszál vékony vonal marad.

Itt már a finomprofilozást csinálom, sajnos a fényképező ezeket az apró részleteket már nem nagyon tudta kezelni, ennél kevesebb fénnyel semmi nem látszott rajta, a vaku meg, hát az még annál is rosszabb.

Szintén finomprofilozás.

A fogólapot, miután a bundokkal együtt acélgyapottal átcsiszoltuk, mi le szoktuk húzni egy pengével (mesterem leleménye), hogy eltűnjenek a keresztirányú karcok, így szinte olyan lesz a végeredmény, mintha új lenne. Sokan itt már csak végigtolják polírkorongon a nyakat, azzal is szép eredmény érhető el.

Ha mindezekkel megvagyunk, akkor már csak a kozmetikázás van hátra, a fogólap élének letörése ha van, illetve a fogólap olajozása.

olajozva

És a végeredmény. Sajnos ez a munka sem olyan egyszerű sokszor, mint amilyennek itt leírtam, rengeteg olyan eset van, hogy csak állok, és gondolkodom, hogy akkor most mi a fenét csináljak...

No és akkor utólag néhány kép a profilozószerszámról, kérésre. :)

Egy nyélbe van befogatva egy hatszögű fémrúd,ami középen megtörik, és mindkét felén van egy íves felület, amivel a bundok tetejét a kívánt íveltségűre lehet alakítani. (Az egyik oldal 150-es, a másik 300-as szemcseszámú gyémántozott)

Jól látható az ívelt oldal. A szerszámból árulnak különböző ívekhez valókat, vékonyt, közepest és széleset...

Ezek a Stewart Mcdonald nevű amerikai cégtől lettek beszerezve, de máshol is lehet ilyesmit kapni, illetve, mint említettem el is lehet készíttetni szerszámkészítővel. Mindamellett hozzá kell fűznöm, hogy ezek nem a legjobb minőségű profilozók, sokkal jobbakat is lehet kapni, amiknek hosszabb a használható csiszoló felületet például.