2015. április 13., hétfő

Jolana Tornado - egy vitatott értékű hangszer

Ezzel az írással talán a legrégebb óta halogatott-tologatott bejegyzésemet teszem közzé. Ennek oka nem a bemutatott munka nagyságában, vagy bonyolultságában keresendő, hanem magában a hangszerben, amivel itt foglalkozok. Jolana Tornado. Volt már Jolana itt épp elég, és tudhatjátok, hogy kifejezett pártolója vagyok ezeknek a hangszereknek, a Tornado viszont igencsak megosztó. Nem nagyon lehet még egy ilyen problematikus felépítésű és rendszerű gitárt találni, ennek ellenére egyre többen fedezik fel maguknak a (többnyire) vörös bestiát, és szeretnek bele. Kustán Sándor barátom jóvoltából az utóbbi években jócskán el voltam látva Tornadókkal, és nem mondhatnám, hogy öröm volt velük dolgozni. Átküzdöttem magam legalább 5-6 darab elektronikáján, mire most ezeket leírom. Ennek ellenére nem eldöntött még az én fejemben sem, hogy milyen a hangszer értéke. A lényeg, hogy most fejest ugrunk a tornádóba, és hagyjuk hogy magával sodorjon :) Hozzá kell még tennem, hogy annak ellenére, hogy sok hangszer járt nálam, talán egyen, ha ténylegesen játszottam is, mert a többit a gazdájuk maga rakta össze. A tapasztalataimról lejjebb.

Jolana Tornado életnagyságban (forrás: sixtiesguitars)
az egyik páciens szétszedés előtt
itt azért van pár hibalehetőség

hát én egy kissé elbizonytalanodtam első pillanatban
Az elektronikai bekötés sémarajza. Nem saját művem, egy német oldalon találtam rá egy ezermester figura oldalán, aki saját hangszerét derítette és javította fel. Ő készítette a fenti és az eggyel lejjebbi ábrát is, amik nagy hasznomra voltak, még ha nem is teljesen pontosak, illetve legalábbis vannak vele kapcsolatban kérdéses pontok. (forrás: Galepp)
valósághoz közelibb kapcsolási rajz, azoknak, akik nem nagyon ismerik az elektronikai jelöléseket (forrás: Galepp)
A rajzok után foglalkozzunk egy kicsit a kapcsolási lehetőségekkel lehetőségekkel. Összesen öt darab kétállású kapcsoló és négy potméter van a kezünk ügyében, ezek a következőképpen működnek:
  • A húrok felett található kapcsoló a gitár két fő módja között vált. Felső állásban csak a középső hangszedő szól, szabályozására pedig a felső kapcsoló melletti két potméter szolgál. Alsó állásban a nyaki és hídnál lévő hangszedő lehet aktív, ezeknek a szabályozására a két alsó potméter, valamint a négyes kapcsolótábla szolgál.
  • A felső két potméter közül a kapcsolóhoz közelebbi a középső hangszedő hangerő szabályzója
  • A felső kapcsolótól távolabbi potméter a középső hangszedő hangszínszabályzója.
  • A húrok alatt a kezünkhöz közelebbi potméter a nyaki hangszedő hangerő szabályzója.
  • A kezünktől távolabbi potméter pedig a hídnál lévő hangszedő hangerő szabályzója
  • A négyes kapcsolóknál lehet némi eltérés bekötésben a különböző évjáratú Tornadóknál, de alapfunkcióiban megegyeznek. Egy-egy kapcsoló szolgál a nyaki, illetve hídnál lévő hangszedő ki-be kapcsolására, egy a magas frekvenciákat képes levágni (treble bleed), egy pedig az alacsonyakat (treble bypass)
Összességében tehát négyfajta formációban tudnak megszólalni a hangszedők, a középső magában, együtt a nyaki, és hídnál lévő, illetve ez utóbbi kettő külön-külön. Tehát alaphelyzetben a hagyományos Stratocaster kettes és négyes állását nem érhetjük el, cserébe kapunk kapcsolóval szabályozható hangszínt, Telecaster állást, és alacsony frekvenciavágót, ami a mai hangszereknél teljesen szokatlan. Ez így önmagában egy elég jól kitalált rendszer, az ördög nem is itt rejtezik...

Elektronika kábelmentesítve. Ez a hangszer volt a legproblematikusabb, az elektronikát teljesen a nulláról kellett újból felépítenem.
a potisapkák, aluból, szerintem nagyon menőn néznek ki.
A potméterekről egyébként csak jót mondhatok. A többségében Tesla márkájú állítható ellenállások teljességgel elpusztíthatatlanok, és talán egyetlen darab volt, amit cserélnem kellett a gitárokon, de annak az oka is az volt, hogy valaki túlságosan felhevítette. A többit elég volt szétszedni darabjaira és kitisztítani. A kondenzátorok többsége is rendben volt, de azt nem tudom megmondani, mennyire tartották meg pontos kapacitásértéküket. Viszont ha már így ilyen alkatrészekkel foglalkozom, írok róluk egy kissé behatóbban, úgyse volt erről még szó itt a blogon.

A potméter, vagy hivatalosabb nevén potenciométer gyakorlatilag egy fokozatmentesen állítható ellenállás. Mint ilyen, különböző mértékben képes akadályozni az elektronok áramlását, ez a tulajdonsága pedig  alkalmassá teszi arra, hogy hangerőszabályzóként, vagy a hangszínszabályzóban a kondenzátor befolyási mértékét beállítva működjön. Amikor feltekerjük a hangerőt a gitáron, gyakorlatilag megnöveljük az ellenállást a tekercs kivezetése, és a földelés között. Így a jel számára nehezebb lenne átjutni a potméter ellenállásán a földelésig, mint végigjárni a kapcsolást a jack aljzaton és az erősítőn keresztül, ezért a könnyebb utat, az utóbbi lehetőséget választja. Az elektromos áram mindig a legkönnyebb ellenállás irányában mozog, ezért tudjuk különböző ellenállásgátakkal szabályozni, hogy merre haladjon. Ez idáig nagyon egyszerűnek is hangzik. Ám nem ejtettünk szót a gitárban keletkező elektromos jel egyik legfontosabb tulajdonságáról, mégpedig, hogy időben változó, vagyis váltóáram. Periodikus, hullámgörbével leírható, és van frekvenciája. Ha nem lenne, nem is tudná hordozni a zenei információt. A váltóáram azonban nem úgy reagál az ellenállásokra, mint azt az egyenáramnál várnánk. A váltóáram külön ellenállásfogalommal bír, ezt nevezzük impedanciának. Annyiban hasonlít az ellenálláshoz, hogy ez is megnehezíti a töltött részecskék haladását, ám frekvenciától függően eltérő mértékben.

Itt pedig elérünk a kondenzátoroknak nevezett alkatrészekhez. Ezek olyan eszközök, melyeknek két kivezetése között nincsen vezető kapcsolat, el vannak szigetelve egymástól. Sémaszerűen úgy lehet elképzelni őket, mint két egymással párhuzamos lemezdarabot, melyek nem érintkeznek. Mindkét lemez (fegyverzet) össze van kötve egy-egy kivezetéssel, ha pedig az egyikre áramforrást kötünk, azt tapasztaljuk, hogy az érintkezés hiánya ellenére a másik fegyverzet is valamilyen mértékben töltötté válik. A kondenzátorok mérhető tulajdonsága a kapacitás, aminek mértékegysége a farad. Ez azt mutatja meg, mennyi töltést képes tárolni a második lemez az elsővel közölt egységnyi feszültség hatására. Aki erről többet szeretne tudni, javaslom a wikipediát. Én sem látom át elég behatóan ezeket a dolgokat, de a javítások során sokat fejlődtem. Hangszereink szempontjából a kondenzátoroknak az a képessége a legérdekesebb, hogy különböző mértékben állnak ellen egy váltakozó jel eltérő frekvenciájú tartományainak. Általánosságban elmondható, hogy a magas frekvenciájú jelek könnyebben jutnak át a kondenzátorokon, mint az alacsonyak. A gitárokban legtöbbször használt 22 és 47 nanofarados kondenzátorok felelősek azért, hogy amikor letekerjük a hangszín potmétert, a magas frekvenciájú hangok eltűnnek a végeredményből. Ez azért lehetséges, mert ilyenkor a potméter szabad utat enged a jelnek a kondenzátoron keresztül a földelés felé, ám azon csak a magas tartomány tud keresztülhaladni. Mivel a magasoknak ez a legkönnyebb út, ők a földelésen keresztül el is búcsúznak a bulitól, a mély hangokat leképező alacsony frekvenciájú váltóáram számára viszont olyan a kondenzátor, mint a Harry Potterben a mugliknak a 9 és háromnegyedik vágány. Mennének ők, de zárva az ajtó. Így ők maradnak, és végigjárják a szokásos utat az erősítő felé. Ezt a hangszínszabályzó megoldást hívjuk magas vágásnak, angolosan treble bleednek. Ennek az ellenkezője, amikor a kondenzátort nem a jel és a földelés közé kötjük, hanem csak ezen keresztül hagyunk utat a jelnek. Így a kimenetig csak a magasak tudnak eljutni, a mélyek pedig lemaradnak, mint a borravaló. Ezt nevezzük mély vágásnak, angolul treble bypass. Ennél tovább nem kívánom bonyolítani a kondenzátor témát.

a felső két potméter
A kedélyek felborzolása végett viszont még meg kell említenem, hogy hiába viselkednek a potméterek rendesen az ellenállások tekintetében, nekik is van impedanciájuk, másként megfogalmazva, bizonyos mértékben ők is frekvenciafüggően viselkednek. Ezért használunk különböző értékű potmétereket a gitárokban. A legelterjedtebbek a 0,1-1 MOhmos eszközök, ezek közül is a 100, 250, 500 kiloOhmosak a legelterjedtebbek. Minél kisebb egy potméter ellenállása, annál kevésbé tudja teljesen elzárni az utat a földelés felé teljes hangerőn a jel minden frekvenciatartománya számára. Ezt a problémát úgy használják ki a gitár bekötéseknél, hogy az élesebb, magasabb frekvenciákban dúskáló egytekercses hangszedőkkel rendelkező hangszereknél alacsony, 100-250 KOhmos potmétereket használnak, amelyek még maximális hangerőszinten is elcsurrantanak egy keveset a magasokból a földelésen keresztül. Ezáltal nem lesz olyan éles a hang. Van persze, akit ez zavar, ez a fő létjogosultsága az olyan véleményeknek, melyek szerint jobb, ha a hangszedő egyszerűen csak egy jack csatlakozóra van rákötve, semmi sallang. Az erősítőn úgyis átható hangszínformázáson esik keresztül a jel, de van aki szereti, ha addig nem kontárkodnak bele holmi potméterek. Rengeteg érdekességet lehetne még írni a potméterekről is, de én most ezt még egyetlen infóra fogom korlátozni. Két fő potméterfajta létezik, lineáris és logaritmikus (ezt sokan csak audioként ismerik). A kettő közötti különbség a potméter köztes állásaiban a lábak között mérhető ellenállások alapján felrajzolható grafikonhoz köthető. Egyik egy szép egyenes vonalat, míg a másik egy görbét adna. Ebből számunkra az a legfontosabb, hogy az emberi fül számára a logaritmikusan csökkentett vagy növelt hangerő sokkal folyamatosabbnak hangzik, mint a lineáris, ami szinte vágásszerű. Aki próbált már vonós hangzást játszani gitáron hangerő potméterrel, tudhatja, ez miért lehet fontos. És hogy ezt hogy oldják meg? A potméterekben van egy jellemzően grafit, vagy valamilyen vezető műanyag felületű pálya, amin egy érintkező fut végig minden egyes csavarintáskor. Az érintkező és a pálya végpontjai közti távolság határozza meg a potméter pillanatnyi ellenállását. Lineáris és logaritmikus potikban más az egységnyi távra jutó ellenállás.  Ennyit a potméterekről. Később még úgyis lesznek elektronikai jellegű bejegyzések, majd ott még bővítek az ismereteken.

a felső két potméter csavarófeje, ötletes megoldás.

a felső potméter tekerőkarja belülről
az ominózus ellenálláspálya, amiről az imént írtam. A rajta látszó csík az érintkező útja a felületen, láthatjuk, hogy elég szennyezett a felület.
A potméter maradék két alkatrésze, egy rugó, ami a pályával fizikai kapcsolatban tartja az érintkezőt
És maga a grafitérintkező, valamint a hozzá kapcsolódó fém vezető, ami a lábbal teremt összeköttetést
A felső két potméter is Tesla márkájú, de ezek nem különösebben jó konstrukciók, mivel nincsenek teljesen elzárva a szennyeződésektől, de nem is bonthatóak fel könnyen, tehát velük van a legtöbb szívás. Ide tartozik még, hogy rendhagyó kialakításuk miatt nem nagyon lehet őket cserélni (bár egyszer muszáj volt). Ennek ellenére kitisztítva többnyire teszik a dolgukat, de a lábaikkal vigyázni kell, mert könnyen letörhetnek. Az alsó két potméter ezzel szemben abszolút túlélné a világvégét is. Ezek sincsenek hermetikusan elzárva a külvilágtól, de miért is lenne erre szükségük, ha minden úgy túl van biztosítva bennük, hogy akár egy kisebb városi trafóház szabályzói is lehetnének (költői túlzás...). Elég könnyen fel lehet őket bontani három kis karom széthajlításával, és egy alapos tisztítás után újabb húsz évig fogják tenni a dolgukat. Azt mondod, te inkább a CTS vagy Switchcraft potikra esküszöl? Szíved joga, de térjünk vissza erre húsz év múlva. Egy biztos, én inkább találnám magam egy Teslákkal telepakolt Jolanaval a zombiapokalipszis után, mint egy bármilyen modern csodával, így legalább nem kéne paráznom a segélykérő rádióadó alkatrészigényét illetően.

na ez viszont csúnya, és nem szegény poti tehet róla, hanem, aki megpróbálta megforrasztani. A nem megfelelő forraszanyag nem akart megfutni a fémfelületen, ezért barátunk addig hevítette a testet, amíg a tüzes pokolban még a nem éghető alkatrészek is kilehelték a lelküket.
a totális hozzá nem értés eredménye
egy nagy Tesla szétkapva
nem mondhatnám tisztának, de ez nagyban függ a hangszer tárolási körülményeitől is. A Jolanakat meg általában nem nagyon kímélték.
még pókok is előszeretettel költöznek beléjük

egy újabb verzió, immár némi műanyaggal, cserébe tisztán, mint a patyolat
Teljesen szétszedett állapotban. Bal felül a felső kupak, bal alul a tengely, és az érintkező, jobb felül a ház, alul pedig az ellenálláspálya látható
a cserélendő és az új ellenállások és kondenzátorok

És akkor hadd ejtsek pár szót a hangszer legrosszabb megoldásáról, mégpedig a kapcsolókról. Nem tudom, akkoriban milyen lehetőségek voltak elérhetőek ezen a téren, de akárhogy volt is, Jolanaék a nehezebb utat választották, és összeraktak egy olyan szerkezetet, ami egyszerre állati bonyolult és sérülékeny, közben pedig annyit tud, hogy megszakítja az áramkört. Szóval ez nem sikerült. Galepp, a korábban emlegetett német figura, akitől a bekötési rajzok is származnak, teljesen megreformálta ezeket a kapcsolókat, blogján erről részletesen ír is. Én több szempont miatt sem akartam változtatni az alapvető megoldáson: először is, ha én változtattam volna, akkor a teljes kapcsolót cserélem ki, ami hiába néz ki kívülről dizájnosan, eleve lassú halálra van ítélve. Másrészt, mivel a hangszerek gazdája gyűjti ezeket a hangszereket, az eredetiség is fontos szempont, így próbáltam minél kevesebb új alkatrészt tenni beléjük. De elég a dumából, ismerkedjetek meg a világ legkörülményesebb SPDT kapcsolójával:

a felső kapcsoló szétszedve
A mozgó érintkezők acéldrótok (valójában rugók), amiket egy műanyag lapát tol egymással érintkező pozícióba a megfelelő állásokban. A fenti képen még hiányos a kapcsoló, majd nemsokára meglátjátok, miért. A probléma, hogy ezek az acélrugók állati sérülékenyek, kicsit durvább kapcsolgatás már képes elhajlítani őket, így pedig már nem is működik a kapcsoló. Ráadásul nem rozsdamentesek az érintkezők, így egy idő után hiába érnek össze, nem fognak tudni elektronokat átengedni. Ennél már csak az rosszabb, ha négy ilyen kapcsoló van egymás mellett. Majd erre is rátérek, előbb azonban a felső kapcsolóról:

A jobboldali lapon láthatjátok, hogy az egyik lyukból hiányzik a rugó
ebben az állásban kéne a hiányzó érintkezőnek kapcsolatban lennie a közös érintkezővel, ami most a legfelül látható L-alakú drót
Az újabb rugó alapanyagához az ötletet szintén Galepp adta, ez pedig nem más, mint gitárhúr. Ha pontos akarok lenni, akkor azt hiszem egy tízes készlet h-húrjából származik.
és aztán jöhetett a hajlítgatás
az elején még azt hittem, könnyű dolgom lesz
ennél sosem tévedhettem volna nagyobbat
végül aztán sikerült készíteni egy működő rugót. Itt az egyes állásban a régi rugó érintkezik a közös érintkezővel, ami a szélről lóg be (L-alakú drót)
a kettes állásban pedig az új rugó kerül kapcsolatba a közös dróttal.
ugyanez más nézetben
Azt gondoltátok, ennél nem lehet rosszabb? Akkor ugyanezt négyszer. Hát nem elragadó?
először is a kapcsolók egyik állásának végpontját beszabályozandó, be kellett ragasztanom egy fadarabot némi filccel megspékelve, hogy jó helyen álljanak meg a gombok.
és íme, így nézett ki eredeti állapotában, mellé odakészítve pedig már az új rugó. A sokkal vékonyabb rugók pedig azért felelnek, hogy a kapcsolók ne álljanak meg középső állásban, hanem minden esetben valamelyik szélső pozícióba mozduljanak.
hogy ennek miként sikerült így elhajonia, azt nem tudom
új rugóval - nem érintkező állásban
és végig sorban a többiek, ebben az állásban egyik sem érintkezik
és érintkező állásban, ahol a két drótrugó összeér
végig mind a négy
ugyanez felülről
érintkezik
kikapcsol
Előbb-utóbb persze valószínűleg Jolanaéknál is rájöttek, hogy nem annyira jók ezek a kapcsolók (remélem sokat kaptak vissza garanciális szervizre), így aztán előálltak egy módosított verzióval, amiben az acél drótrugók helyett már réz lemezrugók voltak. Ez olyan szempontból egy fokkal jobb megoldás, hogy magától a kapcsolgatástól nehezebben hajlanak el a nyelvek, ám a nyitott felépítés miatt a rozsdásodás itt is ugyanolyan probléma, tehát előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy valaki lekapargassa a zöld rozsdát a lemezekről. A következő képeken ezt láthatjátok.

az újabb típusú felső kapcsoló
szétszedve
A gyakorlatban ez is egy spdt kapcsoló, tehát single pole double throw (egy pólus, két kimenet), a közös terminálhoz váltakozva csatlakozik a középső hangszedő, illetve a nyaki és hídnál lévő pickup áramköre.
és a legújabb verzió, már valami más fémből, vagy legalábbis más az ötvözet. Ez legalább nem volt rozsdás, csak mocskos, igaz, hogy ez élt meg a legkevesebb évet.
A négyes kapcsoló pedig így fest. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de a bal szélső kapcsolót fordítva csinálták meg, tehát pont a másik állásban van bekapcsolva, mint a többi. Ha jól emlékszem, ez felel a mélyvágásért, talán így jobban áttekinthetőnek gondolták a tervezők.
a kapcsológombokon sem műanyag lap már, ami ide-oda hajlítgatja a lemezeket, hanem egy kis réz henger, ami maga is részt vesz a kapcsolásban, tudniillik ez zárja rövidre a két lemezt egymással a megfelelő állásban.
mindez letisztítva
Az alkatrészek összerakása után pedig ellenőrzés megállás nélkül, hiszen van egy pár hibalehetőség. Néha már kissé az őrület határán voltam tőle.
A leírtakból kitűnik, hogy a Tornadot elsősorban azok fogják tudni sikerrel használni, akik nem túl lendületesen váltanak a hangszedőállások között, és van energiájuk rá, hogy odafigyeljenek, a hangszer ne porosodjon, a kapcsolók ne legyenek erőltetve, stb. Ha ezeket betartja a hangszer gazdája, akkor jó eséllyel a következő nagygenerál ráér vagy 10-15 év múlva. A valóságban persze legtöbbször nem ez a helyzet. Erre legyen példa egy következő Tornado, amiben a hangszedőket tartó puha szivacsok nemes egyszerűséggel elrohadtak. Hogy ez miként lehetséges szintetikus anyag esetén, azt nem tudom, de gondolom valamiképp a magas páratartalomra lehet érzékeny a cucc... Persze nagy valószínűséggel nem a vitrinben kezdődött a folyamat, hanem valahol a pincében a krumpliszsákok mellett. Na de hadd mutatom meg ezt a szépséget:

Az egyik Tornado elektronikájának szétszedésekor ez a gyönyörű látvány fogadott. Először nem nagyon tudtam mire vélni a dolgot, pontos kémiai magyarázatát pedig azóta sem tudom, lényeg, hogy a szivacs elrohadt (elfolyósodott?)
Jó móka volt kitakarítani, főleg ott, ahol a tekercsek kimeneti vezetékei vonódtak be a masszával
gusztusos

Azt hiszem elég kimerítően bemutattam az elektronikai buktatókat, itt az ideje, hogy a hangszer többi részével foglalkozzunk. 

hello Tornado on the right side
hello Tornado on the left side
A hangszer hangjára, és játszhatóságára nekem semmilyen kifogásom nem volt, nem durung a nyak, kényelmes a kialakítás, vadító a megjelenés. Igazi oldschool-nak mondanám, ha a gitár ezt a pózt venné fel, de ehelyett pont az, ami. Két sérülékeny pontja van még a gitárnak, az egyik a koptató, a másik a szegélyek. Az első, ugyan nem épp egy díjnyertes terv, de kellő óvatossággal nem fog darabokra hullani. A gond ott kezdődik, ha valaki szeretné az összes koptatócsavart tisztességesen meghúzni, ez ugyanis ezen a gitáron nem javallott. A koptató felfekvési felülete nem sík, így a műanyag valamelyest idomul a testhez, de nem igazán rugalmas anyag, ezért egy túlhúzott csavar könnyedén elrepesztheti. Ezt most én szépen kijelentem, de nem hiszem, hogy túl sok Tornado tulajdonos jutott volna el eddig a felismerésig. De erről ennyit.

A szegélyek nem csak a Tornado esetében problematikusak, hanem a gyártó más hangszereinél is. Ki lehet fogni jó évjáratokat, amikor valószínűleg máshonnan szerezték be a szegélyanyagokat, de a legtöbb hangszeren egy idő után a felhasznált műanyag berepedezik, majd elkezd szétporlani. A korábban bemutatott Rubin esetében ugyanez volt a helyzet. Egy ideig lehet ezeket a problémákat helyileg orvosolni, aztán előbb-utóbb a teljes szegélyt cserélni kell. Nem tudom, mit csinálhattak rosszul a műanyag gyártásánál, de lehet, hogy alapvetően nem az örökkévalóságnak tervezték. Hogy az UV sugárzás, vagy pusztán az évtizedek alatt lezajlott kémiai folyamatok teszik tönkre, szintén nem világos. Most mutatok pár képet részleges és teljes szegélyjavításokról.

itt a test alsó részén lett egy pótlás
sajnos a sárgítást elég nehéz volt lakkozás nélkül megoldani, így egyes esetekben ettől el is tekintettem

Itt egész hosszan felvált a szegély, de ez még egy jobb darab volt, mivel egyben vissza lehetett ragasztani
Tornado cicis nénivel
a szegély visszaragasztása
ragasztva. Jól látszik felette a széttört koptató
itt meg mégjobban.

Itt egy nyakon pótoltam részlegesen a hiányzó darabokat
egy másik részen
a felülethez idomítva

retusálva


sajnos előbb-utóbb ezt is teljesen újra kell szegélyezni


Aztán itt valaki gondolt egyet, és áthelyezte a jack-csatlakozót, amit aztán tömhettem be, hogy visszaállítsuk az eredetihez hasonló állapotot. Mondjuk az ilyen illesztgetéseket szeretem.
szabályosítás

Tornado a foltját
széltében már passzol
beragasztva
ledolgozva
retusálva

Ez pedig egy nyak, ami már ilyen szegélykopaszon jutott el hozzám
elég vékony a fogólap, ennek még a későbbiekben lesz szerepe

modern, UV álló ABS szegély ragasztása méretezés után
A szűk sarkok némi melegítést is igényeltek

és aztán az oldalak


A modellre szintén jellemző alumínium felsőnyereg, és nulladik bund, bár érdekes módon, egyes szériák ez utóbbi megoldással nem rendelkeznek.
száradás után
szintbeli ledolgozás


itt már előkészületek a bundozáshoz, a bundvájatok tisztítása
bundvégek formázása
a mély gödrök azért maradtak benne a fogólapban, mert a kiszedésükhöz majdnem nullára kellett volna vékonyítanom, ez pedig nem lett volna jó megoldás. Ki lehetett volna cserélni a teljes fogólapot, de ez nem volt indokolt, és keret sem volt rá.

bundozás


Összegezve a leírtakat. A Tornado nem a zenésztársadalom széles rétegeinek hangszere. Azok tudják igazán élvezni a használatát, akik a hangszert becsülni is képesek, és társként kezelve vigyáznak is rá. És hogy megéri-e a fáradságot? Erre a kérdésre a szubjektív választ mindenki csak saját magának fogja tudni megadni, objektívan én annyit mondhatok, hogy sok hibája ellenére, vagy épp ezekkel együtt egy igazán sok oldalú hangszer, és akik megtervezték, nem a kreativitásnak voltak hiányában, hanem az igénybevételi szempontoknak. Napjainkban egyre népszerűbbek ezek a hangszerek, így akkor is érdemes vigyázni rájuk, ha esetleg nem játszunk rajtuk. És hogy egy kissé az igazán Jolana-szkeptikusokat is meggyőzzem arról, hogy igazán értő kezek mit tudnak kihozni a hangszerből, álljon itt ez a videó, amit Kusti küldött nekem:



A műtermi képek Kusti oldaláról: sixtiesguitars.com








Források:
Kusti keletiblokkos hangszergyűjteménye: sixtiesguitars.com Köszönöm a hangszereket, a képeket és a segítséget!
Egy német zseniális ezermester oldala, ahonnan az elektronikai sémák származnak: galepp.com
És a kötelező gyűjtőhelye a Tornadohoz hasonló hangszereknek: cheesyguitars.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése