A hollandiai eredetű Egmond márkanév valószínűleg nem cseng sokak számára ismerősen, pedig egy időben az ő gyáruk volt a legnagyobb európai gitár-gyár. Uilke Egmond hangszerüzletében még kelet-európai hangszereket árult, fiai viszont az Egmond nevet már saját tervezésű hangszereik fémjelzésére használták. Apjuk 1932-ben indította vállalkozását. Általánosságban elmondható, hogy a gyár, ami végül Bestben épült meg, inkább az alsó-közép kategóriát célozta meg, így a minőség helyett inkább a nagy gyártási volumen volt a cél, mint pl. a Harmony Egyesült Államokbeli hangszergyártónál. Ennek ellenére azért voltak magas szintű hangszereik is, természetesen kisebb példányszámban. A márka történetéről itt olvashattok bővebben, van egy érdekes gyártósori videó is a 60-as évekből, tanulságos. Itthon nem nagyon találkozunk a márka képviselőivel, aminek a fő oka, hogy Kelet-Európát már ekkoriban is a jó kis csehszlovák és NDK-s hangszerek uralták. Az Egmond piaca elsősorban Nyugat-Európa és az Egyesült Államok volt, egészen addig, amíg meg nem jelentek az olcsó kelet-ázsiai, elsősorban koreai gyárak, ami aztán végül a cég csődjét is eredményezte.
A ma bemutatott hangszer önmagában valószínűleg a cég közép-kategóriás gitárjai közé tartozott. Gyakorlatilag egy akusztikus építésű Les Paul kópia. Üreges szerkezete ellenére alapvetően elektromos használatra van kitalálva, a lemezek rétegeltek, és nem gondolták túl a terveket. Két humbucker hangszedő kapott helyet rajta, így hangkarakterében is valószínűleg valahol a Les Paul és az átmenő tőkés ES széria volt a cél. A hangszer egyébként tisztességesen meg van csinálva, látszik, hogy volt már elegendő tapasztalatuk a gyártásban, amikor ez a hangszer kijött. Inkább a megoldások hagynak még némi kívánnivalót maguk után, nem a megvalósítás.
A hangszer gazdája arra kért meg, hogy hozzuk ki a lehető legtöbbet a hangszerből, hogy egy jól használható profi gitár legyen belőle. Ehhez először is rendbe kellett hoznom a hangszer belsejében a bordafelválásokat, átalakítanom a gagyi nyakfelfüggesztést és újragondolni a híd-húrtartó megoldást. Ezen kívül persze sokminden más is megváltozott a hangszeren, de erről a képeket követve írok.
ezt rejtette a fogólap egyik berakása |
Ahogy különszedtem a nyakat és a testet, párhuzamosan kezdtem el dolgozni a kettőn. A testen először a bordázatot ragasztottam meg, mert sok helyen felvált. A tetőn szimpla X-bordázat volt, míg a háton semmi, a kettő között pedig egy - a cimbalom lélekhez hasonlatos - összekötő faelem volt beragasztva. Ez elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a gitár eredeti tremolos hídmegoldásának a megfelelő stabilitást biztosítsa, több-kevesebb sikerrel, ugyanis a testben az összes tetőre ragasztott elem felvált. A tremolohoz a hangszer gazdája nem ragaszkodott, így azt eltávolítottam a gitárról (egyébként nem kár érte, mert nagyon kezdetleges konstrukció volt). Ehelyett egy, a jazzgitárokon bevált húrtartó, és hídmegoldás lett a nyerő, ezt majd látjátok. A nyakon mindeközben ráncbaszedtem a bundokat, megsíkoltam, profiloztam őket, majd a nyaktövet vettem kezelésbe, és ráragasztott fadarabokkal olyanná alakítottam, hogy hagyományosan be lehessen ragasztani a nyakfészekbe, így egy valóban stabil nyakat teremtve.