2016. november 10., csütörtök

A langspilről - Dunajcsik Mátyás tollából

Akik követik a facebook oldalamat, már sokszor találkozhattak képeken a langspillel, a hangszerrel, amit az utóbbi hónapokban sikerült elkészítenem. A következő bejegyzésben a készítésről fogok írni, de most abban a szerencsében van részem, hogy a hangszert, illetve annak történetét, maga a gazdája fogja bemutatni, Dunajcsik Mátyás író és műfordító. Aki még nem találkozott vele, facebook oldalán lelhet információkra munkásságáról, de aki jártas a hazai irodalmi életben, annak valószínűleg nem kell bemutatnom. Én a langspil készítése kapcsán ismerkedtem meg vele, és nagyon örülök, hogy így hozta a sors, neki köszönhetitek a most következő bemutatást:



Amikor pár hónappal ezelőtt világossá vált, hogy két év után el fogom hagyni Izlandot, ahol ez idő alatt izlandi nyelvet és kultúrát tanultam a helyi egyetemen egy ösztöndíjprogram keretében, tudtam, hogy valami mást is szeretnék magammal vinni ebből az országból azon a három-négy bőröndnyi könyvön kívül, amit összegyűjtögettem a tanulmányaim során. Valamit, ami a könyvekhez hasonlóan a világ bármely pontjáról hozzáférést biztosít a számomra ahhoz a szellemi térhez, amit az izlandi kultúra jelent, ugyanakkor a könyveknél sokkal zsigeribb, kézzelfoghatóbb módon teszi ezt. Mint például egy hangszer.

A langspilről, erről a speciálisan izlandi népi hangszerről már korábban is sokat olvastam, és sokat álmodoztam arról, hogy egyszer egy sajátom is legyen. Ahogy azonban kicsit közelebbről elkezdtem foglalkozni a dologgal, hamar kiderült, hogy bármilyen fontos helye is van az izlandi népzene történetében, ma már alig lehet működő példányt találni belőle, és az egyetlen ember, aki Izlandon a készítésével foglalkozik, csillagászati árakon dolgozik. Ezért örültem meg nagyon, amikor egyrészt megtaláltam a langspil egyik modern verziójának megvásárolható tervrajzait egy angol hangszerkészítő honlapján, másrészt pedig az egyik gyermekkori jóbarátomon, Szilos Andráson keresztül eljutottam Mészihez, aki szerencsére a számomra is megfizethető áron vállalta el a hangszer elkészítését a tervek alapján.

Hónapokon át egyeztettünk a részletekről miközben én az Izlandról való elköltözésünket intéztem, és végül, hála az utolsó hetek megfeszített hajrájának, pontosan időben el is készült a hangszer, amit még épp át tudtam venni személyesen Budapesten, mielőtt tovább indultam volna a következő székhelyemre, a németországi Solitude kastélyba, ahol jelenleg egy irodalmi ösztöndíjjal töltök el három hónapot. Vagyis, ironikus módon, a poggyászomban magammal vitt legizlandibb tárgy valójában soha nem járt Izlandon – de talán jobb is így. Azóta rájöttem, hogy az izlandi langspil magyarországi elkészítésével valójában épp ugyanazt vittük véghez, csak épp a fizikai valóságban, amit én magam már évek óta csinálok szavakkal a versfordításaim során. Hiszen amikor egy izlandi verset fordítok magyarra, annak ellenére, hogy én magam is magyar vagyok és magyar anyagból, a magyar nyelvvel dolgozom, minden erőmmel arra törekszem, hogy a végeredmény formájában, struktúrájában, és főleg hangzásában a lehető legazonosabb legyen az izlandi eredetivel. És Mészinek azt hiszem, egészen pontosan ezt sikerült elérnie az első magyar langspil elkészítésével

A jelenlegi dolgozószobám a Stuttgart melletti Solitude kastélyban. A falon izlandi térképek, alattuk a könyvek, oldalt pedig a langspil. Alatta az elkészült hangszer a dobozában.

Ahelyett azonban, hogy további ódákat zengenék Mészi munkájáról, az alábbiakban inkább igyekszem összefoglalni mindazt, mit a langspilről tudni érdemes, a végén pedig szólok néhány szót majd a mi hangszerünkre feltett szimbólumok jelentéséről és jelentőségéről is.


1. A langspil eredete és elődei

A langspil jellegzetesen izlandi népi hangszer a vonós citerák családjából: alapvetően egy fekvő, hosszúkás fadoboz három húrral, amelyekből az egyik húr rendelkezik csak fogólappal a dallam játszásához, a többi húr pedig a skótdudák bordósípjaihoz hasonlóan ugyanazon a hangon szól, gazdagabbá téve a hangzást. Vonóval, pengetve, és a húrokat verve is játszanak rajta.

Hasonló népi hangszerek Észak-Európa szinte minden országában megtalálhatók, így Németországban a Scheitholt, Franciaországban az épinette des Vosges, Belgiumban a bûche de Flandres, Dániában a humle, Svédországban a hummel, Norvégiában a langeleik, Hollandiában a noordsche balk. Ezek mindegyike valamilyen formában az ókori világban is ismert monochord  leszármazottjának tekinthető, ami egyetlen húrral rendelkezett csak, és elsősorban fizikai és zenei oktatási segédeszközként használták, hiszen ezen meglehetősen egyszerűen lehetett demonstrálni az alapvető zenei hangsorok felépítését és a hozzájuk kapcsolódó fizikai jelenségeket. A monochordra való irodalmi utalás már a régi sumér szövegekben is megtalálható, az ókori Görögországban pedig Püthagorasz nevéhez kötik a hangszer meghonosítását. A reneszánsz idején Robert Fludd (1574–1637) híres angol természettudós és okkultista az egyik rajzán a ptolemaioszi világkép modellezésére használja a monochordot és a hangközök rendszerét.

Bal oldalt Robert Fludd kozmikus monochordja 1618-ból. Jobb oldalt fent egy német scheitholt, alatta egy norvég langeleik, végül pedig egy francia épinette des Vosges.

Később az 1700-as évek környékén Skandináviában psalmodicon néven tűnik fel ez az egyhúros hangszer, elsősorban egyházi környezetben. Ennek az volt az oka, hogy sok gyülekezet nem engedhette meg magának, hogy orgonát tartson, a széles körben elterjedt, táncmulatságokon használatos hegedű viszont túlságosan is világi hangszernek számított, így illetlenség lett volna istentiszteleten is használni. A psalmodicon viszont könnyen elkészíthető, olcsó hangszer volt, amin bárki könnyedén megtanulhatott játszani, és nagy segítséget nyújtott abban, hogy a gyülekezet tagjai helyesen tudják énekelni a zsoltárok dallamát, amire a hangszer neve is utal.

2. Az izlandi langspil története

A hangszer izlandi változata, a langspil valószínűleg szintén hasonló célból terjedt el a szigeten, ahol az újkori európai klasszikus hangszerek meglehetősen későn jelentek meg (az első modern templomi orgona 1800-ban érkezett meg Izlandra, 1845-ben pedig még csak összesen 6 db zongora volt egész Izlandon különböző gazdag polgárcsaládoknál). Legalábbis erre utal, hogy a hangszerrel kapcsolatos egyik legfontosabb forrás, Ari Sæmundsen 1855-ös könyve kifejezetten a helyes zsoltáréneklés megtanulásához ajánlja a langspilt, a kötet függelékében pedig számos zsoltár dallamát is közreadja, hangjegyírás helyett betűjelekkel (arra hivatkozván, hogy az Akureyriben működő nyomda, ahol a könyv készült, túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a hangjegynyomáshoz szükséges eszközöket beszerezze).

Balra fent a két hagyományos izlandi népi hangszer, a langspil és a fiðla két izlandi bélyegen. Alattuk egy svéd psalmodicon-játékos az 1800-as évekből, jobbra Jón Ásbjörnsson (1821–1905) izlandi langspil-játékos. 

Ám a psalmodiconnal ellentétben a langspilt és a másik hagyományos izlandi hangszert, a langspilnél kicsit korábbi, fogólap nélküli, kéthúros izlandi fiðla-t már a kezdetektől fogva egyaránt használták világi és egyházi zenéhez is. Így jelenik meg a kalandos életű izlandi tiszteletes, Jón Steingrímsson (1728–1791) önéletírásában is, amelyben a fiatal Jónt egy karácsonyi ünnepségre hívják meg az iskolatársai, hogy langspil-játékával szórakoztassa az ünneplőket. Ez a szöveg az egyik legkorábbi írásos említés a langspilről; Jón Steingrímsson alakja egyébként a magyar olvasóknak is ismerős lehet a kortárs izlandi író, Ófeigur Sigurðsson Jón története című regényéből, ami Jón tiszteletes életének egy kevésbé ismert epizódját dolgozza fel – bár a regényben nem esik említés a főhős zenei tehetségéről, sokkal inkább a szigeten 1783-ban pusztító, apokaliptikus vulkánkitörésekről. A Skaftáreldar néven ismert esemény, aminek Jón Steingrímsson szem- és fültanúja és elszenvedője volt, egyébként nemcsak Izland ember- és állatállományát tizedelte meg és tette évekre lakhatatlanná a kitörés közvetlen környékét, hanem egész Európa klímájára is komoly hatással volt, és egyes elméletek szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a megelőző évek rossz termése miatt 1789-ben éhséglázadások törtek ki Franciaországban, ami végül a nagy francia forradalomhoz vezetett. A katasztrófáért pedig ugyanaz a Katla nevű vulkán volt felelős, ami mostanság is gyakran szerepel a hírekben, ugyanis általában százévenként szokott kitörni, és mivel legutóbb 1918-ban hallatott magáról, a következő években bármikor várható tőle egy újabb kitörés.

Ófeigur Sigurðsson regényének magyar és izlandi kiadásai, mellettük jobbra egy kézirat Jón Steingrímssontól.

A langspil két másik legkorábbi említése két angol utazótól származik: John Thomas Stanley 1789-ben, Sir George Stuart Mackenzie pedig 1811-ben látogatott el Izlandra, ahol mindketten magánházaknál találkoztak, mintegy véletlenül, a langspillel, amit a háziak a maguk szórakoztatására használtak. Ezeket a hangszereket általában a helyiek maguk készítették, eleinte a tengerparton talált mindenféle uszadékfákból, később nagyrészt fenyőből. Az 1800-as évek második felére azonban, ahogyan Izland évszázados elszigeteltsége lassanként kezdett megszűnni, az Európa-szerte elérhető modern hangszerek kezdték kiszorítani a langspilt: az emberek inkább hegedűt, harmonikát vagy különbözőféle harmóniumokat, a tehetősebbek pedig zongorát tartottak otthon. Mivel ekkoriban a kor művelt értelmisége szeretett volna mihamarabb felzárkózni a többi európai kultúrnemzethez, meglehetősen ferde szemmel néztek nagyjából mindenre, aminek köze volt a régi idők Izlandjához: a világ különböző hangszermúzeumaiban fellelhető langspil-példányok többségét ekkoriban ajándékozták el külföldi érdeklődőknek az izlandiak, akik szerettek volna mihamarabb megszabadulni a divatjamúlt, feleslegessé vált hangszerektől.

Ennek ellenére azonban az idők során itt-ott mindig is fellelhető volt egy-egy langspil Izlandon, főleg vidéki, elszigeteltebb tanyákon és településeken. A langspil modern reneszánszát a zenetörténészek elsősorban Anna Þórhallsdóttir (1904–1998) izlandi énekesnő alakjához kötik, aki látván, hogy a hangszer lassan teljesen eltűnik az izlandi zenei színtérről, 1960-ban készíttetett magának egy rekonstruált példányt a koppenhágai Musikmuseetben ma is megtekinthető langspil alapján, 1969-ben New Yorkban pedig a saját költségén egy lemezt is kiadott régi izlandi népdalokból, amelyen langspilen kíséri saját magát. Ettől függetlenül azonban a hangszernek soha nem sikerült visszanyernie azt a széleskörű népszerűséget, amit az 1700–1800-as évek környékén élvezett. Hogy mégse tűnjön el teljesen a köztudatból, az izlandi zeneszerzők és zenei előadók szövetsége 2015-ben alapított egy Langspil-díjat, amit minden évben egy kiemelkedően tehetséges izlandi zenésznek adnak. A díj maga egy langspil, amit abban a reményben ajándékoznak a díjazottnak, hogy a későbbi munkája során ezt a hangszert is használni fogja. Első alkalommal a világhírű neoklasszikus zeneszerző és előadó, Ólafur Arnalds kapta.

Balra fent Anna Þórhallsdóttir lemezének borítója, alul pedig a Koppenhágában őrzött régi langspil, ami alapján Anna hangszere készült. Jobbra fent Ólafur Arnalds a 2015-ben alapított Langspil-díjjal.

3. Modern langspilek

Jelenleg Izlandon egyetlen ember foglalkozik langspilek készítésével: az autodidakta hangszerkészítő Jón Sigurðsson, aki a még izlandi mértékkel mérve is elszigeteltnek számító Nyugati-Fjordokban lévő Þingeyri községben él és dolgozik. Itt még egy kis hangszermúzeumot is üzemeltet, amelyben a langspilen kívül számos más olyan különleges hangszer is megtekinthető, amiket ő készített szabadidejében. A manapság használatban lévő langspilek másik fele többnyire az angol Michael J. King hangszerkészítő műhelyéből kerül ki, akinek a honlapjáról nemcsak maguk a hangszerek, hanem azok tervrajzai is letölthetők. A mi langspilünk készítésekor is ezekből a tervekből indultunk ki, amiket azután Mészi némileg módosított.

Jobbra fent egy Jón Sigurðsson által készített langspil, alatta kép Jón hangszermúzeumáról Þingeyriben. Balra lent Michael J. King langspil-modellje, fölötte pedig Christ Foster és Bára Grímsdóttir izlandi népzenészek a Michael által készített langspillel és fiðlával.

Ahogy a korábbi képeken is látható volt, az alapvető elemek megtartása mellett a langspilnek számos formaváltozata van. Az izlandon és külföldön fellelhető történeti példányok között találunk egy-, két-, három-, sőt akár hathúros változatot is (ám ezek mindegyikénél csak az egyik húrnak van fogólapja), méret tekintetében pedig a (csiga nélkül) 73 cm-estől egészen a 104 cm-es méretig léteznek változatok, jóllehet a hangszerek túlnyomó többsége a miénkhez hasonlóan három húros, és 80 cm körüli hosszúságú. Ugyanígy rengetegféle variáció látható a hangrés kialakításában, a hangolókulcsok formáiban és más részletekben.

Ami a hangdoboz kialakítását illeti, már a legkorábbi források is két, markánsan elkülönülő alaptípusról beszélnek: az egyik nagyjából egyenes formájú, az egyik oldal alján egy nagyobb, kerek kitüremkedéssel (mint amilyeneket Jón Sigurðsson készít); a másik pedig a miénkhez hasonlóan inkább trapézalakú (mint Michael J. King munkái). Arra vonatkozóan egyik forrásban sem találtam információt, hogy a két alaptípus hangzásában bármi különbség lenne, vagy köthető-e a két különböző forma egy-egy izlandi tájegységhez vagy készítőhöz, esetleg korszakhoz. Þingeyriben volt alkalmam személyesen kipróbálni Jón Sigurðsson egyik domború dobozú hangszerét, Reykjavíkban pedig egyszer vendégül láttam magamnál Chris Fostert, aki az egyik legismertebb langspil-játékos Izlandon, és egy Michael J. King által készített, trapézformájú langspilt használ, de a kettő hangzásában nem fedeztem fel túl nagy különbséget.

Különböző langspil-variációk izlandi és külföldi múzeumok gyűjteményeiből.

Természetesen ezek a mai hangszerek már a régieknél jóval kifinomultabb hangolási technikával (finomhangolókulcsokkal vagy a hangszer végén lévő cselló-finomhangolókkal) és kromatikus fogólappal vannak felszerelve, és időnként pick-up is van rajtuk, amivel könnyen lehet őket csatlakoztatni bármilyen modern hangrendszerhez. Én személy szerint alig várom, hogy hallhassam, milyen hangja lesz, ha egy igazi, rendes metáltorzítón küldjük keresztül…

4. A mi hangszerünkön lévő szimbólumokról

A Mészi által készített langspilen két különleges szimbólum is látható: az egyik személyes, a másik inkább Izland történelméhez kapcsolódik. A hangszer alsó végén intarziával kialakított Víziholló logót eredetileg Gilicze Gergő grafikus tervezte az útmutatásaim alapján, és a személyes szimbólumomként használom névjegykártyákon, ex librisként és más helyeken. A csőrében gyűrűt tartó holló a Corvin Mátyásként is ismert Mátyás király címeréből van kölcsönözve, mivel a szüleim annak idején rá gondolva adták nekem a Mátyás nevet; az állat halfarka pedig a családnevemre, a Dunajcsikra utal, illetve az abban benne lévő Duna folyóra. Az így született félig hal, félig holló állatról annak idején írtam egy mesét is, ami a blogomon elolvasható. Szerencsés egybeesésként ez a szimbólum az Izlandra való átköltözésem után, a skandináv kultúrkörben is teljesen jól működött, lévén hogy az óészaki mitológiában Óðin főisten kísérőállataként ott is nagy becsben tartják a hollókat, tengeri népként pedig a halakat is rendszeresen használják mindenféle emblémákon.

A Víziholló kulcstartón és ex libris pecséten, lent pedig a langspilen intarziából.

Tulajdonképpen ilyen embléma a hangréseken használt, úgynevezett saltfiskur (magyarul “sózotthal”) forma is, ami valójában a száradni kiterített, sózott tőkehal alakjának stilizált változata. A tőkehal sóval való tartósítása az 1500-as évek környékén terjedt el Európa-szerte, amikor a kelet-európai sóbányákból olcsón beszerezhető só széles körben elérhető lett az európai halásznépek számára. A készítése egyszerű volt, mert a halak fejét és bensőségeit még a hajón eltávolították, a sózást pedig a halász és családja maga is el tudta végezni. Aztán már csak ki kellett szárítani, amit általában a napon, faállványokról lelógatva vagy tisztább, tengerparti sziklákra kiterítve végeztek. Az így tartósított hal akár éveken keresztül is eláll, jóllehet fogyasztás előtt egy-három napig hideg vízben kell áztatni, hogy visszanyerje a nedvességét és távozzon belőle a tartósításhoz használt só. Szinte minden tengeri nép konyhájában megtalálható – Portugáliában, ahol bacalhau néven ismerik, azt mondják, nem is igazi portugál háziasszony az, aki nem tudja akár az év 365 napján mindig újabb és újabb módon elkészíteni.

Az így tartósított tőkehal évszázadokon keresztül Izland egyik legfontosabb, majdhogynem egyetlen számottevő exportterméke volt, főleg a katolikus országok felé, ahol hamar elengedhetetlen részévé vált a pénteki, húsmentes böjti étrendnek. Az 1900-as évek elején még a fővárosban, Reykjavíkban is könnyen lehetett találni olyan házakat, amelyek hátsó udvarain a földre kiterítve szárították és forgatták a halat az otthon maradó asszonyok, amíg a férfiak a tengeren halásztak. Így aztán nem csoda, ha a szárított hal külföldön és otthon egyaránt az izlandiak egyik nemzeti szimbólumává vált: a dán korona fennhatósága alá tartozó területek között például az 1500-as évek második felétől egészen 1903-ig az ezüst színű, kiterített sózotthal jelképezte Izlandot, és ez szerepelt az országot irányító helytartók pecsétjén és címerén is.

A sózotthal balra fent az izlandi dán helytartó pecsétjén, alatta a címeren, végül pedig természetes formájában. Jobbra fent izlandi asszonyok lógatják fel száradni a sózotthalat egy régi fényképen, alatta földön szárított sózotthal egy mai, hagyományőrző izlandi termelőnél.


Az a hármas elrendezés azonban, ami a langspilen szerepel, egy ennél különlegesebb korszakhoz kötődik Izland történelmén belül. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Jørgen Jørgensen (1780–1841) nevű dán kalandor, akit 1808-ban a Dánia és Nagy-Britannia között éppen zajló háború idején az angolok hadifogságba vetettek, az egyik eltávozása idején nem tért vissza a börtönbe, hanem inkább felszállt egy angol kereskedőhajóra, amelynek a kapitányát sikerült meggyőznie, hogy menjenek Izlandra, és próbálják meg ott eladni a rakományukat, mert a szigeten éppen nagy éhínség pusztított. De mivel ekkor még mindig háborúban állt a két ország, Izland dán kormányzója nem engedélyezte az angol hajónak a kirakodást – mire Jørgensen az Amerikában és Európában ekkortájt éledező demokratikus forradalmak szellemében néhány társa segítségével “letartóztatta” a dán kormányzót, kikiáltotta Izland függetlenségét a dán koronától, és magát nevezte ki az ország új királyának, megígérve, hogy amint készen állnak rá, átadja az ország kormányzását az izlandi népnek.

Az új országnak pedig természetesen új, saját zászló is dukált, az izlandi hajók ugyanis korábban dán felségjelzéssel hajóztak nemzetközi vizeken. Ekkor állt elő Jørgensen a képen látható zászlóval, aminek a bal fölső sarkában kék alapon három sózotthal szerepel. A zászlót 1809 július 12-én húzták fel ünnepélyesen Reykjavíkban, tizenkét puskalövés mellett, és tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a szigetországnak saját zászlója volt. (Később, a dán koronától való függetlenedés hosszadalmas és kalandos története során rengeteg egyeztetés, hajtépés és vita után alakult ki a ma is használatos, kék-fehér-vörös csíkos változat, amit 1915 óta használnak.)

Jørgen Jørgensen portréja 1808-ból, és az általa bevezetett, új izlandi zászló a sózotthalakkal. Alatta a három sózotthal-forma a hangréseken a mi hangszerünkön.


Sajnos azonban Jørgensen hirtelen jött királysága csak addig tartott, amíg két hónappal később be nem futott Izlandra a HMS Talbot nevű angol hadihajó, amelynek kapitánya némi tájékozódás után letartóztatta Jørgensent az angol hadifogságból való szökése miatt, majd szabadon engedte a dán kormányzót, és így visszaállította a dán korona fennhatóságát a sziget fölött. Ezzel végetért Izland egynyári függetlensége, Jørgensen kalandjai azonban tovább folytatódtak: a büntetése letöltése után a napóleoni háborúk idején kémként dolgozott az angol kormánynak, több ízben is összetűzésbe került a törvénnyel és a hitelezőivel, később pedig Ausztráliába vetődve Tasmánia felfedezéséből és gyarmatosításából is kivette a részét a világ másik felén. (Az általa használt izlandi zászlót Gilicze Gergő később az Izlandon játszódó ifjúsági regényem, A szemüveges szirén egyik illusztrációján is elrejtette.)

A sózotthal-forma pedig továbbra is igen népszerű izlandi szimbólum maradt: ez a logója például az izlandi Stockfish filmfesztiválnak, az egyik legújabb verziójában pedig az izlandi Kalózpárt emblémájában tűnt fel, akik a nemzetközi kalózpárt-mozgalom logójától ezzel a jelképpel különböztetik meg a magukét. Ez a párt egyébként Izlandon sokkal fontosabb politikai erőnek számít, mint a világ más országaiban tevékenykedő kalózpártok: a napokban lezajlott parlamenti választásokon a harmadik legtámogatottabb politikai pártként az izlandi parlamentben rendelkezésre álló 63 helyből 10-et szereztek meg maguknak – az azonban még kérdéses, hogy a koalíciós tárgyalások után sikerül-e kormányra is kerülniük. Az viszont biztos, hogy ha sikerülne, az legalább olyan világraszóló kaland lenne, mint amilyen Jørgen Jørgensen egynyári forradalma volt Izlandon kétszáz évvel korábban.

Az izlandi Stockfish filmfesztivál sózotthalas logója és az izlandi Kalózpárt kapitánya, Birgitta Jónsdóttir, mögötte a Kalózpárt sózotthalas logójával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése