2016. november 12., szombat

Langspil - így készült


Szilos András barátom révén egy izgalmas és komoly megbízatást kaptam: készítsek langspilt Dunajcsik Mátyás számára. Örömömre szolgált, hogy a kalandos életű író Izlandon töltött idejének megörökítéséhez én is hozzájárulhattam ezzel a hangszerrel, és izgatottan várom, hogy a jövőben milyen szerepet kap életében  ez az izlandi eredetű, magyar származású zeneszerszám. (Mátyás munkásságát többek közt a facebook.com/dunajcsikmatyas oldalon követhetitek nyomon.) Az előző bejegyzésben a hangszer, és a rajta megjelenő szimbólumok történetével és összefüggéseivel ismerkedhettetek meg. Ma a készítéséről fogok mesélni.

A langspil hangszerészeti szempontból nagyon hasonlít az itthon is jól ismert citerához, de van néhány fontos különbség. A langspil zárt rezonátorral (testtel) rendelkezik, illetve mindössze három húrral, ezek együttesen pedig lehetővé teszik, hogy a rezonáns (tető) igen vékony legyen, ami húronként nagyobb hangerőt, érzékenyebb megszólaltatást, illetve gazdagabb hangszínt eredményez. A játékmód is meglehetősen különbözik a két hangszerfajtán. A citerát kizárólag pengetéssel szólaltatják meg, a langspilen pedig egyaránt játszottak vonóval, ütővel - mint a cimbalmokon - vagy akár pengetéssel, de legelterjedtebb a vonós megszólaltatás. Ezektől függetlenül mindkét hangszert előszeretettel alkalmazzák népdalkíséretre. Eredetileg a langspil bundozása is diatónikus volt, és a háromból egy húr alatt helyezkedtek el, így ezen az egyen lehetett dallamot megszólaltatni, a másik kettő a kíséretre szolgált. A modern változatokon már kromatikus bundozás kapott helyet, így a harmonikus hangokon kívül már a disszonánsabb, nem annyira magától értetődő hangzatok is elérhetőek. A citerákon máig inkább a diatónikus megoldás az elterjedt, de itt két húrkórus felel a dallamok megszólaltatásáért. Mindkettő ugyanarra az alaphangra van hangolva, de míg az egyiken egy dúr skála hangjait szólaltathatjuk meg, a másikon az ebből kimaradt félhangokat lehet előcsalni, így tehát itt is létrejön a kromatika, csak két külön húrkóruson. Az összehasonlítást nem akarom ennél tovább folytatni, ezzel igazából az volt a célom, hogy mindenkinek ismerős kontextusba helyezzem ezt a tőlünk távoli népi hangszert. Itt az ideje rátérni a készítés folyamatára.

A munkám alap forrását Michael J. King angol hangszerész langspil tervei képezték, de - mint később kiderült - túlzott elvárásokat támasztottam ezekkel kapcsolatban. Tulajdonképpen az alap méretezéseken kívül nem nagyon tudtam mire használni a rajzokat, mivel az arányok többnyire nem stimmeltek, és egyes adatok is helytelenül voltak megadva. Mindez persze helyére került, amikor Mezei János vonós hangszerészmester rádöbbentett: sokkal inkább vázlatként kell látnom a kapott anyagot, mint kész tervrajzként (népi hangszerkészítésről lévén szó, ami eleve sokkal nagyobb szabadságot enged a készítőnek, mint mondjuk egy hegedű). Ezek után nem esett nehezemre a hiányzó adatokat saját elgondolásaim szerint pótolni, illetve felszabadultam a teher alól, hogy azt a hangszert készítsem el, ami a tervekben szerepelt (ez amúgy sem sikerülhetett volna). Így már szabadon változtattam néhány olyan megoldáson, ami nekem nem felelt meg. Még annyi különlegessége van az általam készített darabnak, hogy a hagyományos jobbkezes helyett ez a gazdájához igazodva balkezesnek készült.

A hangszerkészítés első lépése tehát a tervezés volt, felmértem, én milyen arányokat, méreteket szeretnék használni, vázlatokat készítettem, és kitaláltam, az egyes alkatrészek mekkorák legyenek. Kisebb változtatások még becsúsztak a készítés közben is, ha úgy tűnt jónak, de az alapvetéseket előre próbáltam tisztázni.

a langspil tető és hát kinagyolása zongorarezonánsból
A langspilek rezonánsának és hátának anyaga lucfenyő, sőt a régebbi daraboknak a kávája is ebből készült. Az enyém, illetve a modernebb darabok jó része jávor kávával készül. A tető és hát anyagának egy régi bécsi zongora rezonánsát használtam fel, már évek óta gondolkodtam rajta, hogy milyen hangszerre lenne jó. Akusztikus gitár méretet nem adott ki, ezért eredetileg valamilyen ukulelében gondolkodtam, de aztán jött a langspil, ami nagyon jól elfért a zongorarezón, így végül itt találta meg a helyét ez a régóta tartogatott anyag.

a jövendőbeli tető és hát
Gustav Hofbauernek remélhetőleg nincs kifogása az ellen, hogy hangszerének lomtalanításból megmentett része újra zeneszerszámban keljen életre.
 A kávák, illetve az alsótőke és a fej is - mint említettem - jávorból készült, ezeket egy évek óta nálam száradó régi pallóból vágtam ki. A kávának szánt anyag szép tükrös metszetű, vagyis az évgyűrűk merőlegesen állnak a vágási felületre. A képeken a palló darabjának síkolása látható, hogy aztán szalagfűrészen vékony szeleteket lehessen belőle vágni.



egyengetés gyaluval

A felvágott, kinagyolt anyagok.
A lemezek nagyjábóli kivágása után az első lépés a vastagsági méretek pontos meghatározása és elérése volt. Nincsenek nagyon márkás szerszámaim, de még a meglévőkkel is nagy élvezet volt kigyalulni főleg a lucfenyő lemezeket, végigkövetni, ahogy az elöregedett, oxidálódott vagy épp lakkozott felület alól előkerül a nyers, friss anyag. Sajnos a zongora elkészültének pontos dátumát nem tudom, de biztos, hogy legalább két generációval öregebb, mint én, de minden további nélkül lehet akár több, mint száz éves. A szép, sugár vágású anyagnak köszönhetően könnyedén meg tudtam munkálni. Ahogy közeledtem a kívánt mérethez, vastagságmérővel folyamatosan ellenőriztem a lemezt, ami meglehetősen körülményes munka, de fontos, hogy a hangszer mind statikailag, mind akusztikailag tervezhető legyen.

a lakkfelület lekaparása előtt (ezt nem gyaluval, hanem citlinggel végeztem, ugyanis a kristályos sellak nagyon gyorsan kicsorbítja a gyalupengét)
szép hosszú forgácsok keletkeznek
vastagsági méretek ellenőrzése és megjelölése a felületen
Ugyanez a háton.
A kávák vastagolása hasonlóan zajlott, mint a tetőé és háté, annyi különbséggel, hogy itt a lakk helyett a fűrésznyomokat kellett eltávolítani. A pontos méret elérése, és a finomcsiszolás után a kávákat egy sablon segítségével pontosan alakra vágtam. A hangszer a fej felé enyhén vékonyodik, így a kávamagasság is csökken.

A kávák egyik élének síkra gyalulása
A felesleg szalagfűrésszel való levágása után a másik élt gyaluval dolgozom le a kívánt szélességig. Egy jobb gyalut így az oldalán megvezetve könnyen elérhetjük, hogy a lemez éle pontosan merőleges legyen a lapjára, ami aztán igen fontos lesz azért, hogy a tetőhöz és háthoz pontosan illeszkedjen.
A langspileknek az egyik oldali kávája egyenes, a másik pedig hajlított. Elég sokféle alak létezik, én az enyhén hajlított megoldást készítettem, ami egy finom hasat ad a hangszertestnek az alsó harmadban, felül pedig ennek ellenpontozásaként egy finom homorulat kerül a kávába. Ahhoz, hogy az ív pontos legyen, készítettem rétegelt  mdf-ből sablont, amihez aztán a hajlítás után rögzítettem a kávát, amíg megszáradt. A hajlítást a hagyományos módon végeztem, pár órára beáztattam az anyagot, majd forró hajlítóvason addig egyengettem, amíg pontosan illeszkedett a sablonra. Mivel nem volt külső testsablon, ezt a munkát már a végleges szélességi méretűre dolgozott káván végeztem, ami miatt figyelnem kellett, nehogy kicsit csavarodott legyen az ív, mivel utólag nem volt lehetőség további anyag elvételére.

A hajlított káva sablonjai másolómaróval egységesre alakítva. Később összeragasztottam őket , és rajtuk rögzítettem a száradó meghajlított kávát.
A hangszer feje volt az egyik pont, ahol nagyon nem tudtam egyetérteni Michael J. Kinggel. Az ő hangszerén egy asszimetrikus, egyik irányba elhajló stilizált csiga kapott helyet, ez utóbbi motívum három helyett inkább csak két dimenzióban jelenik meg, interneten rá lehet keresni, mire is gondolok, illetve a képeken itt-ott feltűnő nyomtatott vázlatokon látszik. Én úgy terveztem, hogy a fejet két összeforgatott jávordarabból formázom meg, emellett nagyon amatőrnek éreztem a King féle csigamegoldást. Szó se róla, ezt is meg lehet szépen csinálni, de készen is kicsit olyan benyomást kelt, mintha egy rendes csigát kiterítettek volna két dimenzióba. Pengetős hangszerész létem ellenére mindig is érdeklődtem a vonós hangszerek iránt. Szerencsémre tanulóéveimben jó néhány hegedű került a gondjaimba, és egy kicsit beléjük is szerettem, ha nem is annyira, hogy nekik szenteljem energiáimat. Mindenesetre csodálatra méltó, hogy milyen állandó motívumot sikerült a vonós készítőknek találniuk hangszerük fejére. Korábban a gambákon megannyi díszítőmotívummal, ember- és állatfejekkel találkozhattak a korabeliek. A vonós csigáknak egységességük ellenére mégis megvan az a különlegességük, hogy apró eltéréseikből nagyon szépen kirajzolódik a készítő mester stílusa, és egy hozzáértő szemében igencsak beszédes ez az alkatrész. Talán egyszer még én is fogok vonós hangszert készíteni, pusztán a kihívás és az öröm kedvéért, de most elérkezettnek láttam az időt, hogy próbát tegyek a csigával. Gondoltam, hogy ha jól sikerül, akkor ez lesz a végleges, ha nem, akkor legfeljebb tervezek valami más megoldást. Nem igyekeztem kifejezetten egy hagyományt követni, kicsit a szimpatikusnak talált megoldásokból próbáltam összeolvasztani saját művemet, és a végeredménnyel elégedett lettem, így lett csiga a langspil fején. Ez persze nem egyedülálló megoldás, mivel az izlandi készítők előszeretettel alkalmazzák a vonósra emlékeztető csiga megoldást is, így nem kerültem túl messze a hangszer szokásos alakzataitól sem. A csiga megformálásához tanáraim tanácsait, illetve egy olasz hangszerész, Davide Sora Youtube videós instrukcióit követtem.

Először megterveztem a csiga kinézetét, arányait, a fordulatokat, a kulcsházat, kulcsok helyét. Miután a fejnek alapul szolgáló szimmetrikus jávor blokkot szabályosra alakítottam, pauszpapírról átjelöltem a csiga körvonalát, majd szalagfűrészen kivágtam a nagyjábóli kontúrokat.

tervezés és felmérés


a körvonal szalagfűrésszel való kivágása után
A következő lépés a körvonal finomítása és véglegesítése oldalnézetben. Ledolgozom a feleslegeket, hiszen az itt látható alak mindenhol a legnagyobb végleges méretekkel van kiszabva, ergo ebből már csak elvenni kell. A kulcsok furatait még ebben a fázisban érdemes elkészíteni, mivel itt még a fejtömb oldalai merőlegesek a megformázott palástra. A felesleg ledolgozását egyenes és holker vésővel végeztem, két oldalról, úgy, hogy először a széleken értem el a kívánt méreteket, majd az oldalakra állított derékszöggel ellenőrizve az egyenességet, vettem el az anyagból középen.

vésés a körvonalat követve
a vésők után reszelővel tüntettem el a vésőnyomok közti buckákat
A körvonal véglegesítése után felülről nézve is elveszek az anyagból, annyit, hogy a csiga legmesszebb kiálló része még elférjen. A hagyományos vonós fejekkel ellentétben itt a kulcsház drasztikusan kiszélesedik, így a test felőli részen meghagytam a teljes szélességet, ezt csak később alakítottam ki. Ez eltér a hagyományos vonós megoldástól, de egyúttal jobb hozzáférést biztosított a csigával való munkákhoz, mivel megmaradt egy sík felület, amivel a munkapadra lehetett szorítani a fejet.

bal felül látszanak a levágott részek
A csiga legszélesebb pontjához igazított oldalfelületet síkra reszeltem, és újból feljelöltem a csiga körvonalát. Innentől következik a legizgalmasabb rész, a csiga voltaképpeni kialakítása. A szélességi méreteket a korábbi tervek alapján a szimmetriatengelytől mérve feljelöltem a külső palástra. A feljelölt szélességek és a csiga vonala együtt megadja a levágható feleslegek méreteit. Ezeket egy kicsi japánfűrésszel távolítottam el, kisebb lépésekben.

A csiga első menete melletti felesleges részek levágása, és nagyolás vésővel.
a második menet
A feleslegek lefűrészelése után véső, faragókés és citling dolga a megformálás, időnként reszelővel finomítva, de ez igazából csak kisebb egyenetlenségek eltüntetésére szolgál. A csiga falai szemből nézve merőlegesek a szimmetriatengelyre, de a forma nem ilyen egyszerű, mivel a csiga oldalfelülete ki van könnyítve, homorúvá formálva a menetek külsejét. Ezt hólos vésővel szépen ki lehet alakítani, a képeken látszik, mire gondolok. Ennek a homorulatnak a mértéke is egyéni megfontolás dolga.

A felület vésővel való kialakítása. A szálak szép rajzolatot adnak, ahogy a fej két fele pont a szimmetriatengelynél találkozik. Vonós csigáknál a nyak-fej jellemzően egy darab fából készül, így ez némileg rendhagyó megoldás.
A faragás eszközei: vésők, citlingek, reszelők. Nem mondom, hogy nem vettem volna hasznát még néhány hiányzó méretű ívelt vésőnek, de ezekkel is sikerült elérnem a kívánt eredményt.
durvább kör
finomabb
A csiga még nem készült el véglegesen, de a formák már elérték azt az állapotot, hogy csak finomítás kelljen még. Ekkor kezdtem el véglegesíteni a kulcsház oldalfalait, illetve kifúrni, faragni magát a kulcsszekrényt. Ehhez először forstner és hagyományos fúrófejekkel eltávolítottam a kivésendő anyag jó részét, majd késsel, vésővel értem el a szükséges sík felületeket. A karcokat minden esetben citlinggel illetve csiszolópapírral tüntettem el attól függően, hogy az adott felület mennyire volt könnyen hozzáférhető, illetve milyen szálirányú volt.

a fej alulról nézve is kezd formát ölteni
különböző méretű fúrókkal eltávolítok annyi felesleget, amennyit csak lehet, ennyivel kevesebbet kell majd vésni
A kulcsszekrény kivéséséről sajnos nem készítettem képeket, de nem nehéz elképzelni, hogy miként folyt a munka. Ez igazából elég pepecselős, nem túl hálás feladat, de a végén a kész karcnélküli felület megéri a fáradságot. A csiga külső palástja is ki van könnyítve valamelyest, ez volt a következő munka. A szimmetriatengely mellett mindkét oldalon egy finom homorulat követi végig a csigát. Vonós hangszereken ez a kulcsszekrény hátulján is folytatódik, de én nem így csináltam a langspilnél, mivel annyira kiszélesedik a felület, hogy karakterét vesztette volna a homorulat, ha egészen a tőig megcsinálom. Így inkább csak a csigánál kezdődik, cserébe markáns, észrevehető, főleg az árnyékokkal játszva.

a csiga külső felületének homorú árkai - nagyolás
óvatosan kell haladni, hogy se a szimmetriatengelynél, se a széleken ne érjünk ki teljesen a vésővel, nehogy a kontúrt módosítsuk ezáltal
kisebb mozdulatok következnek
a hátsó határ - így szembetűnőbb

ugyanez már citlingelve, csiszolva
árnyékokkal szépen ki lehet emelni az ilyen formákat


a langspil formájának köszönhető, hogy ilyen szoborszerűen is megállja a helyét a fej
A vonós csigákról éppen beazonosíthatóságuk miatt jellemzően kulcsképeket szoktak készíteni a főbb irányokból, ezek szerepelnek aztán a szakkönyvekben is. Ugyan a langspil általam készített csigája nem mérhető egy profi hegedű vagy cselló csigájához, én is elkészítettem a magam kulcsfotóit, hogy később akár én, akár mások tanulhassanak belőle.




 
 





















A fej utolsó munkálata a kávákkal, illetve a tetővel és a háttal találkozó felületek kialakítása volt, ezek ugyanis egy szintbe kerültek a fel külső felületével, így a ragasztási felület a fej anyagába lett belevésve. A fejjel párhuzamosan készült az alsótőke is, ami egy egyszerű téglatest, pontos méretekkel, de kapcsolódik hozzá két különlegesebb alkatrész. Az egyik a modern langspileken megjelenő finomhangoló. Amit nem tudok, hogy vajon ez Michael J. King saját fejéből pattant-e ki, vagy már ő is vette valahonnan. Sajnos azt kell mondjam, nem valami jól sikerült konstrukcióról van szó. Cselló finomhangolókat használ a hangmagasság pontos beállítására, de alapvetően nem számol azzal az apró ténnyel, hogy a finomhangolókat nem olyan irányú terhelésre tervezték, mint ahogy ő azokat a hangszerébe építette. A megszokott terhelési irányra éppen merőleges húzóerő feszíti a kulcsokat, amelyeknek szerkezete még márkás termék esetében sincs felkészítve erre. Sajnos arra nem volt időm, hogy teljesen új rendszert dolgozzak ki a helyettesítésre, pedig lenne ötletem, de egy plusz megerősítő megoldással áthidaltam a problémát. Sajnos számomra is elég későn derült ki a rendszer problémája. Az általam készített darab vastagabb húrokkal, más hangolással készült el, mint a tipikus langspilek többsége, ezért eleve nagyobb terhelésnek kellett volna ellenállnia a kulcsoknak. Lehet, hogy a King által használt megoldás még éppen működőképes a hagyományos langspilen, de az enyémen már mindenképpen külön megerősítésre volt szükség. Szerencsére ez nem von le a használhatóságból, éppen csak elegánsabb lenne máshogyan megoldani a problémát.

A másik említett ráadás "alkatrész" az alsótőkén egy kis intarzia Dunajcsik Mátyás jelvényével, erről a korábbi bejegyzésben olvashattatok. Maga a víziholló jávor, a háttér pedig mahagóni furnérból készült. A képeken jól nyomonkövetketőek az intarziakészítés lépései, amikhez elsősorban türelem, egy éles penge és koncentráció szükséges.

Az ábrát ráragasztottam a háttérként szolgáló mahagóni furnérra, majd óvatosan átvágtam a kontúrok mentén az anyagot.
először nyilván a papírt vágtam át, de egyúttal be is karcoltam a mahagónit
A mahagóni átvágása után. A kiesett darabokat, amilyen pl. a csőrben tartott gyűrű közepe, eltettem biztos helyre, hogy az alak kivágása után visszailleszthető legyen a helyére.
jávor víziholló kontúr
a két anyag összeillesztve
A maszkolószalag egyben tartja a két anyagot, nem engedi kihullani a mozdítható részeket. Az intarzia itt már rá van ragasztva az alsótőkére.
a külső felület csiszolása után a végleges alak
víziholló
A képen az alsótőkére ragasztandó finomhangolók megtartására szolgáló konzol látható. A három furatba kerülnek a finomhangolók.
Miután elkészültem mind a fejjel, mind az alsótőkével, hozzáláttam a fogólaphoz. Ennek alapanyagául a rózsafával rokon tulajdonságokkal bíró ovangkolt választottam. Mivel a háromból egyetlen dallamhúr van, a fogólap igen vékony lett, egyúttal viszont elég vastag is, mivel a vonós megszólaltatás igényli, hogy a húrok elég távol legyenek a rezonánstól, így jobb hozzáférést biztosítva a játékosnak. A bundozás a mai modern egyenletesen temperált hangrendszernek megfelelő kromatikus kiosztással rendelkezik, ez a régebbi modelleken nyilván nem így volt, de ezt már korábban említettem. Nulladik bund képezi a felső felfekvési pontot, így a húrok lefogás nélkül is hasonló karakterrel szólalnak le, mint a dallamhúrt lefogva valahol. Az alsó- és felsőnyereg marhalábszár csontból készült, ennek a felső esetében nincs igazán jelentősége a nulladik bund miatt, de az egységesség kedvéért így készítettem. A híd, ami az alsónyerget tartja, szintén ovangkol. A bundok vájatait a gitároknál leírtakhoz hasonlóan, a fogólap szimmetriatengelyére merőlegesen bekarcolt jelek alapján vágtam be kézifűrésszel. A pontos intonáció érdekében még a hangszerre ragasztás előtt egy megfelelő vastagságú húrral kimértem a kompenzálási távolságot, vagyis azt a hosszt, amennyire az alsónyeregnek a felsőnyeregtől el kell helyezkednie. Ez a legritkább esetben egyezik meg az elméleti menzúrahosszal, mivel a valóságos húrnak az elméletivel szemben merevsége van, ami a felfekvési pontoknál azt eredményezi, hogy a húr nem tud megmozdulni az első pár tized mm-en, így a gyakorlati rezgő hossz megrövidül. Ezt kell kibővíteni, vagyis az alsónyerget távolabb helyezni, mint az elméleti helye. Ezt jelenti a kompenzáció.

a bundvájatok befűrészelése
a kompenzált alsónyereg pozíció kimérése
összerakásra várva
Elkészült tehát az alsótőke, a fej, a kávák és a fogólap. Ideje volt a hangszer összerakásával foglalkozni. Maguknak az alkatrészeknek az elkészítése sokkal több időt vett igénybe, mint az összerakás, aminek nagy része igazából várakozás volt a ragasztó száradásáig. A hangszer kávarendszerének összeragasztásával párhuzamosan a tető és a hát kialakítását végeztem. A rezonánson a hangnyílások, a háton egy szerelőlyuk kivágását.

A kávák ragasztása az alsótőkére

A szegőléceket, amik egyaránt kapcsolódnak a kávákhoz és a tetőhöz, háthoz; erősített csipeszek segítségével ragasztottam a helyükre. Ezek a lécek arra szolgálnak, hogy a tető és hát ne csak a vékony kávaélre ragadjon, hanem legyen egy nagyobb ragasztási felület. Emellett akusztikus gitároknál megfigyelték, hogy a hangzásra is pozitív hatással van, ha ez a találkozási pont megfelelően merev, a Taylor vállalat például ezért használ tömör és nem rovátkolt szegőlécet a gitárjain a káva-hát találkozásnál.

a szegőléc ragasztása
ugyanez a másik káván
A tetőn a hangnyílást a langspileken megszokott szív motívum helyett a szárított hal stilizált formájával cseréltük fel Mátyás javaslatára, ami egy fontos izlandi jelkép, ahogy azt a korábbi bejegyzésben olvashattátok. Nagyon örültem, hogy nem a szokványos megoldás maradt, mert nem nagyon tudtam azonosulni a hangszeren megjelenő szív motívummal, legalábbis ebben a "vidéki" formájában nem (szerintem sokan ki tudják találni, mire asszociáltam róla, lásd Michael J. King oldala). A Mátyástól kézhezkapott stilizált minta gyönyörűen alkalmas volt hangnyílásnak, és sokat emelt a hangszer összhatásán is. Mielőtt lombfűrésszel kivágtam volna a nyílásokat, kitaláltam a pontos méreteket, majd a tető szálirányára merőleges, vékony fenyő furnérból egy erősítést ragasztottam a hangnyílások helyére a belső oldalra. Ennek elsődleges célja, hogy megvédje a rezonánst a hangnyílásoktól induló repedésektől, de ezen túl merevítő feladata is van, a bonyolult formájú lyukak ugyanis olyan rezgési formákat okozhatnak a tetőben a hangnyílások környékén, amik csak energiát használnak el és nem vesznek részt a tényleges hangerősítésben. Ezért került két borda is a hangnyílás alá és fölé, így is minimalizálva a nemkívánatos rezgéseket. A tető egyébként összesen négy vékony bordát kapott, míg a hát három valamivel vastagabbat.

a hangnyílások feljelölése a rezonánsra
először lombfűrésszel kivágtam őket, majd reszelővel finomítottam a körvonalakat

ellenfényben

a tetőbordák felragasztása
Mivel a későbbiekben tervben van valamilyen elektronika beszerelése a hangszerbe, nem akartam teljesen lezárni a testet, mert ez eléggé behatárolta volna a lehetőségeket. A háton emiatt egy szerelőnyílást terveztem, aminek fedele maga a hát anyaga lett. Először egy kereszt szálirányú jávor furnér erősítést ragasztottam a megfelelő helyre, majd pontosan feljelöltem a hangnyílás körvonalát, és a lehető legvékonyabb lombfűrészlappal körbevágtam. A nehézség az volt, hogy nem készíthettem furatot a fűrészszál átbújtatásához, mert az meglátszott volna a végeredményen. Így egy kis illesztőfűrésszel kezdtem el átvágni az anyagot a nyílás egyik oldalán, és amikor sikerült átlyukasztani a hátat, a keletkező vékony résen dugtam át a lombfűrészlapot. A szerelőnyílás fedelét négy csavarral rögzítettem, ezek furatainak négy pici jávor bakot ragasztottam a nyílás sarkaiba, ez a későbbi képeken látszani fog. A hátra ragasztottam a cégéremet is a készítés dátumával együtt, hogy a hangnyíláson keresztül látható legyen. A hát bordázása a tetővel egyező módon történt, csak ide valamivel vastagabb darabokat használtam.

a szerelőnyílás körvonala
a szerelőnyílás kivágva, közben a tetőn a bordák felületét alakítom gyaluval
A bordák keresztmetszete parabolikus ívű, ezt vésővel, gyaluval alakítottam ki az eredeti hasáb alakból. A végeket a gitárokhoz hasonlóan elvékonyítottam, hogy a széleken, ahol amúgy is merevebb a kávával való csatlakozás miatt az anyag, ne gátoljak meg minden rezgést. A bordák végleges hosszúságát és keresztmetszetét a kávarendszer elkészülte után alakítottam ki. A szegőléceken kis ablakokat faragtam a bordák végeinek a gitárokon is látható megoldásokhoz hasonlóan.

a bordák keresztmetszetének kidolgozása
itt jól látszik a hangnyílások belső erősítése, ami vékony, ezért nem merevít túlságosan, de mégis védelmet ad a repedésekkel szemben
Egy bordavég találkozása a szegőléccel. Bal oldalon a függőleges fadarab egy keresztirányú merevítő a káván, ami szintén a repedésektől óvja az anyagot, alatta pedig a szegőlécbe bújtatva látható az egyik tető keresztborda.
A tető a helyén, erőltetés nélkül szépen illeszkedik. A széleken még 1-2 mm-es ráhagyással dolgoztam, ezt később dolgoztam le mind a tető, mind a hát esetében.


A lecsukást a korábban már sokszor használt szettemmel végeztem, és csontenyvet használtam, ezzel megkönnyítve a felbontást, ha később valamiért szükségessé válna. A hagyományos csontenyvvel való munka során mindig figyelni kell rá, hogy a ragasztó és a ragasztandó felület is megfelelően meleg legyen, így tovább lehet dolgozni, nem köt meg olyan gyorsan az anyag. Az egyéb felületeket egyébként Titebonddal ragasztottam, mivel azok nem valószínű, hogy valaha is szétbontásra kerülnének.

a tető felragasztása a kávarendszerre
fontos az egyenletes, teljes ragasztási felületen jelen lévő szorítóerő
száradás után
Előkészítés a lecsukáshoz. A hát felőli szegőlécek káván túllógó részeinek ledolgozása.

a hát ragasztásra készen
a szerelőnyílás belülről
a készítő névjegye
a hát lecsukása

így néz ki kívülről
A test lecsukása után először ledolgoztam a tető és a hát túllógó feleslegeit, majd a hangolókulcsokkal kezdtem foglalkozni. Ezek hagyományos cselló hangolókulcsok, melyeket ahhoz, hogy használni lehessen őket, megfelelő kúposságúra kellett hegyezni, illetve hozzájuk illeszkedő lyukat kellett fúrni a fejbe. Ehhez a munkához két speciális szerszámot használtam, az egyik a cselló kulcs méreteihez való dörzsár, ami gyakorlatilag egy többpengés kúpos fúrófej, melyet kézileg hajtunk be az anyagba. Ehhez passzol a képeken is látható kulcsfaragó, ami gyakorlatilag a ceruzahegyezővel azonos elven működik.

a kulcsfaragó

kicsivel azért nehezebb feladat, mint egy ceruzahegyezés
a hangszer mellett a dörzsárak látszanak
a kulcsok helyükre illesztve
Majd megfelelő hosszúságúra vágva. A végüket finoman lekerekítettem, vonós hangszereknél is így szokás.
hangolásra készen
Ugyan a vonókhoz, ha lehet, még kevesebb közöm van, mint a vonós hangszerekhez, a langspil megszólaltatásához ezt is készítettem, no nem modern hegedűvonóra kell gondolni, sokkal inkább egy népi darabra. A régi idők vonói nem sokban hasonlítottak a maiakra. Alakjuk nyugalmi állapotban is erőteljes ívet formázott, pont ellentéteset, mint amilyet a mai vonók kapnak. Ehhez a korai hagyományhoz igyekeztem csatlakozni egy nagyon egyszerű vonóval. Először egy nálam heverő kemény egzotikus fafajjal próbálkoztam alapanyagként (sajnos a nevét nem tudom, én is így, beazonosítatlanul kaptam), de az nagyon ridegnek bizonyult, úgyhogy végül jávorból készítettem el. A folyamat első szakaszának képeit viszont még az egzotikus fával készítettem, ezért lesz hirtelen más a színe a meghajlított vonónak. A kör keresztmetszet és megfelelő átmérő kialakítása után a pálcát hajlítóvason ívesre alakítottam, majd a szőr rögzítéséhez szükséges vágatok elkészültével pácoltam és néhány réteg sellakkal felületkezeltem. A szőr végein két fagolyó kapott helyet, ezek akadályozzák meg a szőr kicsúszását.


A kör keresztmetszetet a lélekkészítésnél megszokott módon érem el. Egy négyzetes hasábból indulok ki, majd sarkaiból mindig annyi anyagot veszek el, hogy a lehető legszabályosabb sokszög maradjon, először 8, majd 16 stb. oldalú. Végül az oldalak olyan vékonnyá válnak, hogy az éleiket egy finom csiszolással eltüntetve kör keresztmetszetet kapunk.

hajlításhoz előkészülve
az egzotikus fa nagyon gyorsan megadta magát, így jávorra váltottam, itt már rögtön a hajlítás eredményét láthatjátok

egy sablonhoz rögzítve hagyom kihűlni, megszáradni
a szőr rögzítésének dilemmája
ezzel a megoldással a szőrt ki is lehet akasztani a vonóból, ha úgy alakul, persze a feszesség állítására itt nincs könnyű lehetőség (csak a szőr rövidítésével)

a szőr végét tartó fagolyók leesztergálása
Az elkészült vonó pedig így néz ki a felületkezelés után. Mellette az ütő kísérleti jelleggel készült, ugyanis előfordul, hogy ezzel szólaltatják meg a hangszert. Ezt a korábban már emlegetett egzotikus fából csináltam, a fején szorosan lekötözött vattával a tompább megszólaltatás lehetőségéért.
ütő
A hangszertestre eközben felragasztottam a fogólapot és az alsónyerget tartó alkatrészt, majd az egész hangszer egy vékony, selyemfényű akril fedőlakkot kapott, ami szépen kiemeli a fa eredeti textúráját. Végül elvégeztem az utolsó finomításokat, megsíkoltam a bundokat, beállítottam a csontok magasságát, a felsőnyergen a vájatok mélységét, játszhatóvá tettem a hangszert. Készítettem egy keménytokot is a langspilhez, hogy szállítható legyen, ennél, ahogy a képeken is látszik, elsősorban a használhatóság volt a szempont, de korrektül védi a hangszert.

a lakkozáshoz készülve elvégeztem a maszkolást, hogy az ovangkol részek ne kapjanak a lakkból, valamint egy, a hangszer testében felfújt lufival megakadályoztam, hogy a lakk a test belsejébe jusson.
lakkozás után a bundokat síkoltam és profiloztam
majd ez is megkapta felületkezelését, olajat, amitől egyből életre kelt.
Mielőtt a kész hangszerről lőtt képeket megmutatnám, összegzésként szeretném elmondani, hogy annak ellenére, hogy nem a szívemhez legközelebb álló hangszercsalád egy tagját készítettem el, élveztem a kihívást, és elégedett vagyok az eredménnyel, azt gondolom van létjogosultsága ennek a hangszernek. A kevés húr és a zárt test miatt a lemezek elég vékonyak lehetnek ahhoz, hogy egy érzékeny hangszer jöhessen létre gazdag hangszínnel. Bár nekem nem volt sok időm kitapasztalni a benne rejlő lehetőségeket, én is nagyon élveztem a megszólaltatását. Az itt tanultakat más hangszereknél is tudom kamatoztatni, de akár az is lehet, hogy nem ez volt az utolsó langspil, amit készítettem. Hangfelvételem egyelőre nincs a hangszerről, ezt majd a későbbiek folyamán pótolni fogom, ha lehetőség adódik rá.

próbálgatás közben













A kész hangszerről eddig mutatott képek Szilos András művei
a keménytokban




itt jól látszanak a finomhangolókat megerősítő fémalkatrészek













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése