Amiért például nem érdemes olcsó új hangszert venni - húrláb

Na és akkor a sok régihangszernépszerűsítés után jöjjön egy kis érv az új hangszerek ellen. Mármint úgy általában persze nem és nem mindenkire igaz a következő, inkább csak egy példa arra, hogy mi a probléma azzal, ha egy gyár olcsóér ontja magából az amúgy egyáltalán nem rossz, sőt egyre jobb hangú hangszereket. Mer amúgy a kínaiak egyáltalán nem hülyék, és nemsokára simán építenek olyan gitárt rétegeltlemezből, ami jobban fog szólni, mint a nemtudommilyen európai mesterhangszer. Persze erre mindenki mondhatja, hogy menjek már az idemegoda, meg mégis hogy vethetek össze két ilyen kategóriát, és igen ez egy szubjektív vélemény, sok hangszer megy át a kezeim között, és sokszor megdöbbentően jól tudnak szólni a kínai olcsókategóriás cuccok is. Szóval van bennük lehetőség nem is kevés, de azért mindig a termelékenység lesz az elsődleges szempont, ezért például a húrlábat felragasztják, de két óráig szorítani már nincs idő, helyette megspékelik két csavarral meg két tiplivel a ragasztás mellett, hogy biztosra menjenek. Nos sokszor még így sem sikerül nekik, és a magamfajtáknak van munkájuk. Csupa öröm az élet, nemde? És jöjjön a vendég:

Megjelenésében nem szerénykedik éppen a hangszer, sőt itt még a hibáját is jól titkolja, dehát majd kiderül...

Hát igen. Ahhoz, hogy a ragasztó ragasszon, oda is kell szorítani, ahova szeretnénk a kötést létrehozni... A csavarok még tartják a szerkezetet, de annak sem kellene sok idő, lévén, hogy egy-egy ponton kapaszkodnak a tetőbe, ezért inkább még idejében érdemes újrarendezni a tető és húrláb közötti kapcsolatot.

Ha már csavar, akkor csinálhatták volna ilyenre, ez tuti nem fog egykönnyen leszakadni, ez volt életem első próbálkozása hangszerügyben, amikor még halványlila gőzöm se volt, hogy mifánteremne a gitárkészítés, nem volt jó, de rossz volt. :)

Aki esetleg eddig nem vette volna észre a hézagot, most már minden kétséget kizáróan látható.

Íme a védelem első titkos fegyvere, a két csavar; alátét vagy ilyesmi persze minek, így is megtarcsa az.

És az én elsőszámú támadóeszközöm, egy tompa vajazókés bontókésnek használva, itt még semmilyen erőt nem fejtettem ki, ennyire simán bement magától a kés. A körülmaszkolás itt csak óvatosság, de ha olyan hangszer van, ahol nincs csavarozás, és még a helyén van a húrláb (mondjuk csak félig vált fel), akkor a maszkolással elérhetjük, hogy majd ugyanoda tudjuk visszatenni (erre amúgy pár kis karcolás is elég a tetőn)

Egy-null nekem, bár az igaz, hogy a két újabb próbálkozás a fatiplik személyében meglepetés volt, de nem nagyon erőlködtek menteni a menthetetlent.

Ami még a szorítás hiányánál is gázabb, hogy lusták voltak rendesen eltávolítani a lakkot, mielőtt felragasztották a húrlábat, ez is nagyban hozzájárult, hogy körülbelül semmit sem ért az egész.

És akkor most jöjjön, hogy mit kellett volna tenni ahhoz, hogy ez a kedves kis húrláb a helyén maradjon és ne kezdjen el felválni. Először is a ragasztási felületet úgy kell előkészíteni, hogy fa érintkezzen fával, a lakk ugyanis nem ragad a faragasztóval :) Maga a javítás abból állt, hogy le kellett vésni/csiszolni a lakkot, festéket, ragasztómaradványokat a húrláb alatti részről, illetve magáról a húrlábról is, és az érintkező felületeket nagyjából síkba kellett hozni. Maga a húrláb alsó fele jobb, ha hosszában egy kicsit homorú marad, mert így amikor rászorítjuk a tetőre, a széleinél fog először felfeküdni, így még kevésbé fog felválni.

Kivésegettem a formát az egyik oldalon

Meg a másikon

A műalkotás címe: fehéressárgás trapéz vörös alapon.

Aztán kicsiszoltam a felületeket

Nem kell finomra csiszolni, minél durvább, annál jobban fogja a ragasztó, de azért egyenletes legyen. De 100-as papírnál finomabbhoz nem kell nyúlni.

ÉS közben lehetőleg minél kevesebbet vegyünk el a tetőből.

Én ragasztás előtt egy kicsit be is szoktam karcolgatni, hogy még nagyobb legyen a tapadási felület, de ez nem kötelező.

Miután mindezzel megvagyunk, jöhet maga a ragasztás, illetve még előtte egy próbaszorítás, hogy ne akkor vegyük észre, hogy nem tudjuk a helyére erősíteni a szorítókat, amikor már minden csupa ragasztó, és minden perc számít. A próbaszorítás nem igényel különösebb fáradságot, annyi az egész, hogy szárazon odapróbáljuk a ragasztandó elemet a helyére, és megszorítjuk, ahogy majd élesben is fogjuk. Ilyenkor kiderül, hogy mi működik és mi nem, és még idejében tudunk változtatni a taktikán. Ennél a ragasztásnál például arra különösen nem árt odafigyelni, hogy a tető belső oldalán ugyebár bordák vannak, amik nem szeretik, ha a szorítópofák egy életre megnyomorítják őket, ezért olyan pofákat érdemes készíteni fából, ami pont áthidalja a bordát, és magát a tetőt nyomja nagyobb felületen. A szorítópofa elé mindig érdemes tenni valamilyen nagyobb felületű keményebb fát, ha nem akarjuk, hogy sérüljön az anyag, pláne azért sem árt, mert így sokkal egyenletesebben oszlik el a szorítóerő. Ha mindez megvan, akkor már csak be kell ragasztózni, eljátszani ugyanezt még egyszer, letörölni a felesleges ragasztót, és hátradőlni, vagy esetemben amíg megszárad, valami mást dolgozni.

A hanglyuknál érdemes egy kis maszkolószalagot odatenni, nehogy megsérüljön a rozetta, az elég csúnya tud lenni, pláne egy még majdnem új hangszernél.

Ez a ragasztó megszáradása utáni felület.

Ez pedig miután egy kis sellakos piros festékkel lekezeltem és letisztogattam a ragasztómaradékokat.

És íme a végeredmény 99%, hogy ez nem fog felválni, ha jó ragasztót használtunk.

Fogólapcserebere

Amiről most írni fogok, az épp nem egy mindennapi javítás, de kimenetelét tekintve eredményes volt. Az volt a probléma a hangszerrel, hogy valami oknál fogva a nyakbeültetés előtt megsüllyedtek a bundok a fogólappal együtt, ezért körülbelül a 7-8. bundtól kezdve teljesen játszhatatlan volt a hangszer. A javítás lényegére rávilágítandó íme két kép, hogy mi volt előtte, és mi lett utána:

Az első kép már szerepelt egy korábbi bejegyzésben, mint a játszhatatlanság szinonimája. Látható, hogy a fogólapnak, ahhoz, hogy működőképes legyen, megközelítőleg egyenesnek kell lennie, legfeljebb hosszában egy minimális homorulattal, de nem szabad sehol sem a bal képen látható törésnek lennie a bundok síkjában, különben az alacsonyabb fekvésben lefogott húrok fennakadnak, és zörögni fognak. Elsőre azt gondoltam, hogy elegendő lesz, ha átsíkolom a bundokat, hogy eltűnjön belőle az egyenetlenség, de még mielőtt nekiláttam volna, rájöttem, hogy ehhez sajnos nem elég magasak a bundok, és amúgy is gyanús volt, hogy hogyan tud egyáltalán egy fogólap ennyire elhajolni... Egy ideig arra gondoltam, ez csak valami sérülés miatt lehet, de aztán arra jutottam, hogy valószínűleg - olcsó hangszerről lévén szó - nem szárították ki eléggé a nyak, illetve a fogólap anyagát, mielőtt összeépítették a hangszert, ennek következtében pedig utólag vetemedett el a rendszer. Utána aztán, amikor nekiálltam lebontani a fogólapot, ez megerősítést is nyert, ugyanis kiderült, hogy a fogólap festett rétegelt lemezből készült, ami nem bír túl nagy merevséggel a síkjára merőleges erőkkel szemben, ezért volt lehetséges, hogy így behorpadjon a fogólap azon a részen, ahol nem támasztotta alá a tető. Más lehetőség nem kínálkozott, minthogy új fogólappal merevítsem a nyakat, olyannal, ami képes is tartani valamit.

Gyaluval, jó nagy késállással pár tolás után már látszott, hogy itt nem tömör faanyag van... A nyak mellett fekszik a már kinagyolt új fogólap is.

Ez csak azért érdekes, mert így rendszerezem az olyan hangszerek bundjait, amik még visszakerülnek a helyükre. Ennél a gitárnál, lévén, hogy egyáltalán nem voltak se kopottak, se elcsiszoltak, nem volt szükség feltétlenül új bundokra, ezért hagytam meg őket.

Egész furcsa dolgok kerültek felszínre, ahogy egyre lejjebb jutottam...

Hogy ez mi volt a fában, arról gőzöm sincs

Nem mentem le egészen a nyakanyagig a gyalulásban, egyrészt azért, hogy minél kevesebb anyagot vegyek el, másrészt azért, mert a tető felett már majdnem a nulla vastagsághoz értem, és ehhez a magassághoz kellett síkbahozni az egész felületet, hogy aztán fel lehessen ragasztani az új fogólapot.

Furcsának tűnhet, hogy az új fogólap jávorfából készült és nem valamilyen trópusi keményfából, de ennek pusztán az a praktikus oka van, hogy ez az anyag volt fellelhető a műhelyben, és így nem kellett sokezer forintot kiadni más anyagra, ami valószínűleg annyival nem is lett volna jobb. Úgy alakítottam ki az új anyagot, hogy sugármetszet legyen a szélesebbik lapja, így merevít a lehető legjobban. Ráadásul ez az anyag már évek óta szárad a műhelyben, tehát nem valószínű, hogy tovább vetemedne. Miután megvolt az előkészítés, jöhetett az új fogólap felragasztása. Sokan más sorrendben csinálnák ezt a feladatot, mint én, mégpedig a legtöbben valószínűleg előbb alakítanák ki a fogólap végleges szélességét, és a két oldalának dőlésszögét, illetve vágnák be a bundok helyét, és valóban ez lenne a kézenfekvő módszer új hangszer esetén, ráadásul sokkal gyorsabb is, mint ahogy én csináltam. Viszont ebben az esetben ez a módszer nem is volt lehetséges, mivel a nyak széle nem volt egyenes, illetve nem akartam, hogy elcsússzon a bundkiosztás valami miatt, lévén, hogy a húrláb helye már adott volt. Emiatt én először ragasztottam, aztán ledolgoztam, aztán bevágtam a bundokat.

A fogólap ragasztása, szorítása

Így nézett ki teljesen nyersen, ragasztás után a hangszer.

Itt már le vannak dolgozva a szélek, és megvan a bundkiosztás, amit egy 650-es menzúrasablon segítségével rajzoltam meg a szimmetriatengely segítségével.

És az első vájat bevágva.

A pontosság érdekében a távtartós fűrészt két fa közé szorítottam, miután az egyik oldalról ellenőriztem, hogy pontosan hol vág, ha pontosan csinálom, nem lesz hamis a gitár.

A test felett vágni igazi rémálom volt.

És íme a kész bundvájatok, kicsiszolt, végleges vastagságú fogólap.

A végét egy kézimaró segítségével alakítottam ki úgy, hogy a fogólap vége épp a hanglyukig érjen. A sarkok lecsapása nem törvényszerű, nekem egy másik hangszeremen így van megoldva, és ez tetszik jobban.

Szép szabályos juhar

Miután az egész fogólapprocedúrával megvoltam, tehát le lett oldalazva, ki lett gyalulva végleges vastagságra, a hanglyuknál ki lett alakítva, be lettek vágva a bundok helyei, és végül át lett csiszolva finomra a felület, jöhetett a festés, lévén, hogy eredeti állapotában is fekete volt a fogólap. Ettől lehet, hogy némely hangszerész szívinfarktust kapna, de ennél a hangszernél arra törekedtem, hogy olyan állapotba hozzam vissza amennyire lehetett, amilyenben volt, csak úgy hogy lehessen játszani rajta.

A fekete festékhez egy kis sellakot is kevertem, hogy később kopásálló legyen.

Az első pár réteg után felcsiszoltam, hogy eltüntessem az egyenetlenségeket, amit az ecset okozott.

Íme a végeredmény, legalábbis a festésé.

 Miután megvoltam a festéssel, jött a bebundozás, amiről már volt szó másik bejegyzésben, úgyhogy itt most csak pár képen bemutatom.

A bundok előzetesen benyomva a helyükre.

És véglegesen beragasztva.

Aztán a szokásos síkolás, profilozás

És már majdnem kész is :)

Az a baj, hogy épp most néztem meg egy fagyasztott halrudacskák előállításáról szóló kisfilmet, és egyrészt a hányinger kerülget, másrészt úgy érzem magam, mint egy neseneldzseográfikos narrátor, na mindegy.

Az uccsó munka a fogólap oldalán lévő pozíciójelölők elkészítése.

Ehhez először kimérem az adott két bund közti középpontot

Aztán bepontozom valami hegyes valamivel

Utána pedig befúrom akkora fúróval, hogy a kis műanyag szál, amiből a berakást bele fogom tenni, pont beleüthető legyen, de még eléggé szoruljon.

Egy kis csepp pillanatragasztó, aztán beleütöm a műanyagrudat.

Utána faragókéssel ledolgozom pont szintbe, ez elég kényes művelet, mert nagyon kell figyelni, hogy ne sértsük meg a fogólapot, ugyanakkor ne is álljon ki semmi a berakásból.

Ha jól csináltuk, még csiszolni sem kell, és kész is vagyunk, már csak fel kell húrozni a hangszert, meg beállítani.

Tádám