Először is mindenkinek kedve szerint való újévet kívánok! Folytatom ünnepélyes alkalmakkori sorozatomat, így most az új év első napján egy sajátos javításról fogok beszámolni. Történt ugyanis, hogy még 2013 ködbe vesző őszén megkeresett valaki egy Cremona (öreg jóbarát) klasszikus gitárral, aminek alapvető problémája az volt, hogy kávája hosszában a jobb oldalon végig volt repedve. Ez önmagában nem valami súlyos sérülés, és legtöbbször könnyen javítható, anélkül, hogy fel kéne bontani a hangszert. Igen ám, csak amikor hozzám került a hangszer, kiderült, hogy a sérülés nem épp a közelmúltban történt, hanem a mostanra húszas éveit taposó tulajdonos kisgyerekkorában. Azóta a hangszer várta sorsának jobbra fordulását valószínűleg valahol a szoba eldugott részén.
Ami újabb meglepetésként ért, annak ténye, hogy bár a hangszer rezonánsa rétegelt lemezből készült, a káva tömör jávorfából volt meghajlítva. Ezért is vált lehetségessé egy ilyen jellegű sérülés, hiszen a rétegelt lemez rengeteg rossz tulajdonsága ellenére pont arra az egyre nem hajlamos, hogy a külső réteg szálirányában repedjen. Illetve, hogy egyáltalán repedjen. A rétegelt lemez legfeljebb eltörik, beszakad erőteljes külső hatásra, repedni csak tömör falemez tud.
De akkor mi a gond ezzel az egésszel, tömör fa, visszahúzatom a helyére a lemezeket, megragasztom, és kész. Nos, pontosan erre készültem, csakhogy a fa kivágása után is élő anyag marad, reagál környezetére, és ha nem kényszeríti ragasztás vagy más elemek formája megtartására, akkor bizony saját törvényeit igyekszik követni. Emiatt hangszerünk jobb kávájának két csíkja teljesen más irányba törekedett megvalósítani önmagát, lehetetlenné téve azt, hogy a hangszertestet kívülről szorítózva az eredeti állapotot állítsam vissza. Ugyanakkor a hangszer felbontása nagyon költséges lett volna, így egy eddig még nem alkalmazott sajátos és sajátosan barbár módszerrel javítottam meg a hangszert.
Így nézett ki a Cremona, amikor hozzám került:
 |
| néhol ráadásul kissé hiányos is volt a sérülés |
 |
| a káva önmegvalósítási törekvései |
 |
| látható, hogy a lemezek jócskán egymásra csúsztak, és mivel belülről nem tudok szorítózni a hangszer csukott állapotában, így más javítási módszer után kellett néznem. |
Szóval nem bontottam fel a hangszer hátát, és nem tudtam kívülről megszorítózni, így valami más megoldás után kellett néznem. Közismert az a javítási módszer a nehezen szorítható szintben sem stimmelő sérüléseknél, hogy a repedés két oldalán két apró lyukat fúrnak, belülről pedig egy pakedlivel (kis méretű erősítő falemez) szorítják meg olyan módon, hogy a két lyukon keresztül damillal feszítik a belső felülethez. Ez a megoldás tulajdonképpen a vonós hangszereknél megszokott repedés-megerősítő módszer továbbgondolása, a lényeg, hogy elkerüljük a hangszer felbontását. Sajnos képet nem tudok mutatni a módszerről, és paintben most nem kezdenék el rajzolgatni, ha lesz egyszer egy ilyen javítás, fotókkal fogom dokumentálni. Vicces amúgy, hogy a külföldi oldalakon, ahol eddig ezzel a módszerrel találkoztam, mindenki úgy adta elő, hogy saját találmányáról van szó...
Lényeg a lényeg, hogy a fent említett módszer jelen esetben nem működött, mivel sokkal nagyobb szorítóerőre volt szükség a repedés szintbe-hozásához, mint amire a damil, vagy akár bármilyen vékony fém-szál képes lenne. Így továbbgondolva a dolgot úgy döntöttem, hogy a damilos szorítást csavarosra cserélem, így már elég erő lesz a szorításra, viszont két nagy lyukat kell majd eltüntetni a javítás végén. Annyi baj legyen.
 |
| íme saját kis barbár szorító-szerkezetem és a belülre kerülő erősítések még nyers állapotban |
 |
| Akcióban a szorítás. Közben még persze különböző módokon rásegítettem a hatásra. |
A ragasztás után adott volt egy - a lehetőségek szerint - szintbe hozott repedés és lyukak, amiket el kell tüntetni. A maradék minimális egyenetlenségeket citlinggel hoztam egybe, a lyukakat pedig bepuskáztam, de olyan módon, hogy ne a bütü (fa vége) álljon a lyukból kifelé, mivel úgy nem lehetne jól eltüntetni pácolással/ lakkozással. A fa vége ugyanis sokkal jobban beszívja a színanyagokat, és minimális páctól is túl sötétté válna. Ilyen módon puskázni kissé bonyolultabb, mint amikor pusztán egy furatot kívánunk újra csavartartóvá tenni. Így:
 |
| a háttérben az új műhely környezete |
 |
| a fehér csík, ahol egy pár tized millimétert el kellett venni az anyagból, és lejött vele a felületkezelés. Ez sajnos elkerülhetetlen volt. |
 |
| és a puskázás |
 |
| volt, ahol a szokásos ragasztó-fűrészpor trükkel kellett kis hiányokat pótolni |
 |
| aztán a puskázott lukak felületének ledolgozása |
Végül nem maradt más hátra, mint páccal és lakkal megpróbálkozni vele, hogy a javítás és a sérülés nyomait eltüntessem. Íme a kísérlet, és eredménye:
 |
| tökéletesen eltüntetni a nyomokat persze legtöbbször csak ábránd, de idővel általában a színek jobban összejönnek, ha van egy kis szerencsénk a művészellátós pácokkal, amiket amúgy senkinek sem javaslok, mert botrányosan rossz minőségűek. |
 |
| húr közelről |
 |
| és a belső erősítések lucfenyőből |
 |
| a lyukakat viszont meglehetősen jó hatásfokkal sikerült retusálni. |
 |
| És íme a hangszer, sok-sok év után újra működésképes és megszólalásra váró állapotban. |
|
Ugyan ez a hangszer még jócskán a tavalyi év munkája volt, lassan itt a blogon is beérem saját magamat, és remélem 2014-ben is sok érdekes témáról fogok tudni írni, ami remélem mindenki örömére és megelégedésére szolgál majd.
