Útonállás - A három nagy víz kirándulás I.

A három nagy víz kirándulás

Ez most rendhagyó. Semmi hangszerjavítás, maximum zenélés. Utazás

Na először is. Ezt most azért írom, illetve próbálom megírni, mert nagyon rossz a memóriám, és az utóbbi időben észrevettem, hogy képek, illetve szöveg segítségével sok mindent újra tudok élni, úgyhogy ez egyben kísérlet is, hogy vajon mondjuk öt év múlva mennyire lesznek feleleveníthetők az emlékezetemben ennek az útnak a dolgai. Mondjuk már így is elég sokáig halogattam, de szólítottak más dolgok, többek között a Művészetek völgye, ami szintén megérne egy misét, de az úgyis megmarad mindenkinek a kollektív emlékezetében.

Szóval úgy kezdődött az egész, hogy megint rámjött az utazási hajlam, és valami nagyobbat akartam, mint a legutóbbi Lengyelországi túra, szóval azt ötlöttem ki nagy okosan, hogy úgyse voltam még Nyugat-Európában, elmegyek oda valahova. Hogy őszinte legyek, az égvilágon semmilyen tervem nem volt induláskor, ahogy kiálltam a Sasadi úti OMV kúthoz, kellett egy darabig gondolkoznom, hogy egyáltalán mit írjak ki a táblára. Végül a "TO WEST" mellett döntöttem, nem azért, mintha bármi értelme lett volna, hanem mert tényleg dunsztom nem volt róla, hova akarok kilyukadni.

Miközben a stoppolási hely felé tartottam, éreztem, hogy be vagyok parázva, félek az ismeretlentől, hogy mi fog történni nagyon messze itthontól. A vicc az egészben, hogy voltam már olyan messze, ahonnan nem lehetett egy nap alatt hazajönni, egyedül, utazáshoz elegendő pénz nélkül, és soha nem is volt komolyabb problémám, de valahogy mégis aggasztott az egész. Aztán a benzinkútnál, ahogy kiértem, láttam, hogy épp egy hajléktalan kinézetű figura stoppol Prága táblával, na ez nyugtatott meg, hogy ha neki nem lesz gondja (márpedig mér lenne) akkor nekem se lesz. Ez jó nagy hülyeség, de valahogy az ilyen parákat soha nem a józanész gyűri le bennem... Ki is vártam, amíg őt felvették, kiálltam, és kábé negyed óra múlva meg is állt nekem egy autó, egy magyar srác, aki Győr mellé ment csónaktúrára a barátaival. Szerintem nem is nézte a táblát, de kábé pont ezt szerettem volna, hogy csak úgy kezdődjön el. Amint beültem az autóba elszállt az egész idegesség-félelem izé, beszélgettünk, mesélt a stoppjairól. Aztán valahogy elnéztük az utolsó benzinkutat, mielőtt lekanyarodott a pályáról, úgyhogy ott tett ki a lehajtón, gondoltam, itt legalább egyértelmű lesz, merre megyek, nem is tettem ki táblát csak stoppoltam. Álltam ott egy darabig, aztán felvett egy kamionos, mondta, elvisz a következő kútig.

Aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy épp Németországba tart, ott fogja átrakodni a szállítmányt. Na, gondoltam ennél jobb sem kell, rögtön megkérdeztem, mit szólna a társaságomhoz? Aztán ahogy haladtunk, összebarátkoztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk, megosztotta velem az ételét, (olyan fantasztikus házi kovászos uborkája volt, hogy az egyszerűen leírhatatlan!), én is próbálkoztam valami megosztásfélével, aztán végül két hetvenforintos májaskonzervet el is fogyasztottunk közösen, mondta, már jó rég nem evett ilyet. Pedig egyébként tényleg jó, de valahogy nekem se jutna soha eszembe bemenni a Teszkóba és venni vacsorára ilyet. Ez a kaja utazásra van kitalálva, de arra tökéletes, még mindig van egy marhamájas nálam, ami megmaradt, voltaképpen az apokalipszisig megőrzi szavatosságát, és tápláló, ízletes (fel kéne fogadniuk reklámarcnak).

Egy Hof nevű kisvárosba érkeztünk meg éjszakára, egy gyártelepre. Mondta Sándor, hogy nyugodtan sátrazzak le valahol, ahol találok helyet. Arra gondoltam, hogy másnap különválnak útjaink, és elstoppolok Berlinbe, ha már itt vagyok Németbe. De aztán beszélgettünk és mondta, hogy megy tovább másnap Anglia felé, és szívesen elvisz, ha szeretném, másrészt pedig tudtam, hogy három hetem van az egész kirándulásra, úgyhogy jobb is, ha nem Berlinbe megyek, ha Nyugatra szeretnék jutni. Aztán szép lassan eszembe jutott, hogy van valami Couchsurfinges ismerősöm Brüsszelben, vagy Luxemburgban, talán még szállást is lehetne találni. Úgyhogy aztán vele tartottam. Megtudtam egy csomó dolgot a kamionozásról (és itt muszáj kitérnem rá, hogy a legcsodálatosabb dolog a stoppolásban, amikor felvesz egy kamionos. Fantasztikusan kényelmes ülés (ha szerencséd van, akkor az utasülés is pneumatikus, ami külön poén), tágas tér, magaslati kilátás, egyszóval tiszta Buddhának érzi magát az ember, előző utam alkalmával így is sikerült visszaszoknom a cigire, hogy megkínáltak, és nem bírtam ellenállni. Most azért megálltam, de tényleg, aki nem próbálta még, ajánlom az élményt! A kamionsofőrökről nem is beszélve, idáig mindegyikük, akik felvettek minimum érdekes embernek, de legtöbbjük szuperkedvesnek és vendégszeretőnek is bizonyult! - kitérő vége). Amúgy még azt is el tudnám képzelni, hogy kamionozzak mondjuk egy évig, csak ne kéne hozzá annyi pénz meg tanulás :). Aztán amúgy Sándor tudott egy csomó mindent az országokról, amiken keresztülmentünk, meg úgy általában bejárta már egész Európát, nagyon sokat alakította az útitervemet, részben miatta mentem pl. Brugesbe. A Marseille-ba lejutás ötletét meg teljesen ő ültette el e fejemben. Úgyhogy végül vele mentem, sőt még az azutáni nap reggel is, mert a második éjszakát egy pihenőhelyen töltöttük, ő a kamionban, én a sátracskámban. Hallgattunk rengeteg zenét, a németországi amerikai katonai rádiót- jó rockot nyomtak, ezen kívül meg tényleg mindenféle zenéket, még Modern talkingot is :) Meg ajánlott egy rádiót, ami tv is egyben, internetes, ingyenes, és egyfolyában jó zenéket nyomnak. Egy olasz bagázs, itt a linkjük:

Virginradio
(http://video.virginradioitaly.it/)

Ahogy az látszik a képeken, legalábbis az egyiken, esik az eső, isten hozott Belgiumban. Ez nem vicc, itt tényleg kábé tíz percenként kezd el esni... Aztán ugyanolyan hirtelen abbahagyja... Szóval kamionos barátom kirakott Brüsszelnél egy lehajtónál, gyorsan átszaladtam pár sávon, felpattantam egy buszra, és már benn is voltam a belvárosban. Közben kiderítettem, hogy tényleg elvileg itt lakik az egyik Couchsurfinges arc, aki volt nálam is, úgyhogy egy internetkávézóba beülve meg is találtam a telefonszámát, és írtam neki, hátha otthon van, és persze szerencsém volt. Épp otthon, és szívesen lát. Amúgy az egész utamat ez a piszok mázli (és persze hozzá kell tennem, ki minek értelmezi az ilyesmit) kísérte. Közben megismerkedtem egy szlovákiai pánk sráccal, éppen a parkból jött, ahol aludt, borzasztóan kimerült volt, Bilbaoba tartott. Végül ő is feljött velem vendéglátóimhoz, lezuhanyzott és úgy indult tovább.

Brüsszelben is van uszály :)

Meg eső

szlovák pánk ismerősöm

Szállásom bejáratánál

A helyről: Ez valami különleges élmény volt, ilyet szerintem nem nagyon látni másutt Európában. A vicc az, hogy amikor itt volt nálam Sebastian és Aliona, meséltek erről a lakóhelyükről, és én egyik ámulatból a másikba estem, hogy el akarok ide menni, és erre mit hoz az élet, egyszercsak ott állok a kapu előtt, a 123.-as számnál. Eredetileg ez egy nyolc (asszem nyolc...) emeletes székháza volt a helyi kommunista pártnak, amit aztán elhagytak, úgyhogy hamarosan foglaltház lett belőle. Az ilyenek sokszor tiszavirág életűek, mint a néhai pár hetes foglaltházak pesten, itt sem volt ez máshogy, valamit csinálni kellet. A megoldás azonban szerintem zseniális. A kommunista párt felajánlotta, hogy bérbeadja ezt az épületét ingyen a már amúgy is ottlakóknak, egyetlen kérése, hogy a rezsit fizessék. Paff, mindez Belgiumban, ahol minden ingatlantulajdonos azon üzérkedik, hogy valahogy felhajtsa az árát az épületeknek; nevetnem kell. És még van egy szépség a dologban, ami már a lakók érdeme, akikről azért közel sem mondható, hogy csak úgy ölükbe hullott volna a boldogság, mert sokat kell dolgozni egy ilyen közösség fenntartásán. A lényeg, hogy sikerült megegyezniük egy vagy néhány szupermarkettel, hogy ami élelmiszert már nem tudnak eladni, és ezért kidobásra szánják, azt odapasszolják nekik. Ennek eredményeként általában ingyen van a kaja...Nagyon különböző emberek laknak amúgy itt, a zenék is úgy keverednek, hogy a régi kollégiumomra emlékeztet, de nagyon szépen kidekorálták az egész helyet, borzasztó jó érzés lehet, hogy minden szabad préda, bárhova rajzolhatsz, bármit átalakíthatsz... Brüsszel amúgy szép város, van benne modern meg régi is elbújva a közepén, és van egy hosszú sugárút, ami átszeli az egészet, jó érzés átkelni a másik oldalra, hogy mindekét irányból végignézhess rajta.

Az előtér, különböző járművek különböző igények kielégítésére

A vendégszoba: Itt aludtam változó emberekkel, belgákkal, hollandokkal, franciákkal

A konyha

És az ablakban termesztett növények

A nagy sugárút

És visszafele nézve

Az utcazenélés amúgy nekem nagyon bejött Brüsszelben, bár borzasztó furcsa volt elsőre ennyi fekete és arab embert látni. Messze mások az arányok, mint itthon, hogy a legfeltűnőbbre felhívjam a figyelmet, itthon egyszerűen nem látok elég feketét ahhoz, hogy feltűnjenek a szép nők, Brüsszelben pedig olyan gyönyörűséges fekete és arab nőket láttam, hogy az állam keresgélhettem volna. Egy másik érdekes kihatása ennek a dolognak, hogy amikor utcazenéltem (ami egyébként elég jól sikerült itt kétszer is), a legtöbben fekete gyerekek dobáltak pénzt, főleg persze szüleik pénzét, de akkor is úgy éreztem magam, mintha ez ilyen fordított afrikai helyzet lenne, a fekete gyerekek jönnek és segítenek a huszonéves fehér srácnak. Nagyon tetszett!

Na aztán mondok valami mást: Brüsszelben van a híres pisilőkisfiú szobor, aminek az a története, hogy valamikor valaki fel akart robbantani valami épületet, vagy épp kigyulladóban volt a város (ahány ember annyi változat), amikor az említett kissrác ügyes célzással lepisálta a fenyegető veszély forrását, így meghiúsítva akármi bajt. Maga a szobor egyszerűen kiábrándító. A szuvenírboltokban kétszer akkorákat is láttam, mint az eredeti, de először naivan nem is gondoltam, hogy ez az akar lenni, mert egy undorító kövér puttót ábrázolt az összes. Ráadásul a leleményesebb kocsmáknál persze sör folyt a kukikájából, hát csodálatos - mondom... Ennek ellenére van egy csomó tökjó streetart a városban, például van pisilő kutya, ami messze jobban megfogott, mint emberi megfelelője.

Ingyen üvegház, ha esik az eső, vagy csak egyszerűen növényeket akarsz nézni, ez a hely nyitva van, én például zenészeket láttam itt próbálni.

Helyi csövik, akik egyébként pont úgy voltak felszerelkezve, mint én... Túrahátizsák, hálózsák... Csak épp itt nem volt náluk.

A piactér fedele

Útban a pisilő kisfiú felé

kanális

És egy megnyugtató bkv kuka...

Na ez már felért húsz pisilő kisfiúval

ez meg pláne

Egérék kapuja

Utcazene a sétálóutcán

Két napot töltöttem Brüsszelben, aztán továbbindultam stoppal Brugesbe, a mesevárosba. Hozzá kell tennem, hogy soha életemben nem hallottam Brugesről, egészen addig, amíg meg nem néztem az Erőszakiknak félrefordított (és ezzel jó időre a megnézésétől is elidegenített), amúgy In Bruges című filmet, ami egyrészt marha jó, másrészt Brugesben játszódik, ami - hogy az egyik szereplő nem annyira szalonképes szavaival éljek, olyan, "mint egy kibaszott tündérmese." Na amúgy a stoppom könnyű volt, egy fekete negyvenes fickó vett fel, aki használt elektronikai cuccokkal dílerkedett itt-ott, a beszélgetésünk főként abból állt, hogy Magyarországon mennyibe kerül egy menet egy feslettebb erkölcsű nőszeméllyel, illetve hogy a Couchsurfing arra való-e, hogy odamenjen egy nő lakására és jól megbökje. Nos miután tisztáztam számára, hogy nem teljesen erről van szó, el is vesztette az érdeklődését az utazás ezen formájával kapcsolatban. Ezek mellett nagyon kedves fickó volt, ő is megkínált étellel, itallal, és ugyan nem Bruges-be ment saját elmondása szerint, de azért befurikázott a belvárosba.

A megérkezés után pár perccel

Aki látta az In Brugest, tudja mi ez a hely

A macsek teljesen nyugisan bámult bele a fényképezőgépbe úgy öt percig... Beleolvadt a környezetébe

Bruges-i védelmi berendezés

A természet is hozzászólt azért

És tényleg volt valami ebben a tündérmesés dologban. Csak mászkáltam fel-alá amerre mások is, meg beültem a szent vér bazilikába, aztán végül leheveredtem egy parkban a padra, nem volt erőm már tovább sétálni. Couchsurfingen már Brüsszeli tartózkodásom alatt meghívott valaki magához, aki ugyan nem Brugesben lakott, de szívesen látott. Sajnos Brugesben nem találtam szállást időben, így elfogadtam a meghívást. A probléma csak az volt, hogy ő lenn lakott a tengerparton, ami onnan vagy 60 kmre volt. Említette, hogy van tömegközlekedés, mire én említettem, hogy van 50 euróm az egész útra, ezért inkább stoppolok, erre ő eljött értem kocsival! Aztán körüljártuk a várost újra a hátizsákom nélkül, és mutatott olyan helyeket, amik mintha előtte nem is léteztek volna. Csak ámultam bámultam, hogy miért nem vettem ezeket észre eddig... Edwinnek valami eszméletlen agya van, úgy kente az egész történelmet, helyrajzot, építészetet, művészettörténetet, hogy csak csendben figyelgettem. A hétvége alatt, amíg nála voltam, mindenre meghívott, mondván, úgyis csóró vagyok, szerintem rám költött egy kisebb vagyont, legalábbis magyar viszonylatban. Megkóstoltatott velem mindenféle belga söröket (Delirium tremens, Westmalle, meg egy csomó másik, már nem is emlékszem...), a zsinevr nevű belga gin-szerűséget, meg meghívott kajára, és ide-oda furikázott. Ez már úgy önmagában kitenne egy teljes nyaralást szerintem. Olyan volt, mintha egy intenzív kurzust végeztem volna el Belgium kultúrájából.

A sörökről amúgy annyit, hogy eddig úgy voltam vele, nincs igazán különbség a sörök között, legalábbis itthon. Megveszed a legolcsóbbat, max van valami enyhe undorító mellékíze, de amúgy ugyanolyan az összes, a legnagyobb erőfeszítés amit tettem a sörvásárlás terén, hogy ha volt Kőbányai, akkor azt vettem mer az magyar, de amúgy az összes többi is magyar gyártmány, csak megveszik a liszenszet... Még úgy a cseh sörökre mondtam (mármint amiket tényleg ott csináltak), hogy ezek finomak. Aztán ahogy megkóstoltatta velem Edwin a belga készítményeket, valami olyan folyamat indult meg az ízlelőbimbőim környékén, amit eddig még hírből sem ismertem. Belga sört nem lehet literszámra inni, mint az előbb említett utcazenéléshez kiváló Kőbányait... Ezt akkor is ízlelgetni fogod és élvezni, ha egy igazi alpári paraszt vagy, mert egyszerűen rákényszerít. Na ennyit erről. A fickó amúgy gasztronómia terén sem volt szívbajos, ettem nála rájahúst meg kagylót sültkrumplival. Ez utóbbival kapcsolatban is megvoltak Edwin szabályai, ő ugyanis kétszer sütötte meg a krumplit mielőtt egyszer megette. Na aztán ebédnél épp elfogyott a tálból, gondoltam jófej leszek, és szedek egy adagot bele a fazékból vagy miből, ki is tettem, és már javában falatoztam újra, amikor megkérdezte - ugye megsütötted még egyszer? - kínos csend... Az arc amit utána vágott, mintha épp valami különösen visszataszító dolgot próbálnék a torkomon letuszkolni... Nem baj, túltettük magunkat a dolgon, cserébe megjavítottam az ágyát, ami eltört.

A rájahús. Ez volt még a kevésbé undorító a kagylóhoz képest, a vicc az, hogy ugyan finom volt, de én nem éreztem semmi különlegeset, bár lehet, hogy nem vagyok elég érzékeny ilyen téren

Aztán ráadásul Middelkerkében ott volt a tenger... Ez egy hülye mánia nálam, de kitaláltam pár éve, hogy jó lenne meglátogatni a világ összes tengerét és óceánját. Eddig hatnál tartok :) Itt volt az északi tenger, első ránézésre baromi hideg (első nap igencsak szeles volt), de aztán második napra már eljutottam odáig, hogy fürdőgatyában kisétáljak a tengerhez (kábé 800 méterre volt a háztól), és ússzak egy jót. Szép nagy hullámok voltak, és meglepett, hogy a víz nem is volt olyan hideg, mint gondoltam, inkább a levegő volt a probléma. Ráadásul itt volt az első alkalom, hogy úgy tudtam lebegni a víz felszínén, mint egy darab fa, mozdulatlanul. Aztán amikor kijöttem, azonnal elkezdtem rohanni vissza a ház felé, a fejemre csavarva a törülközőt úgy, hogy egy lyukon épp hogy kilássak. Elég furán néztek az emberek, főleg, hogy kábé két ember volt rajtam kívül az egész strandon, amikor bevetettem magam a habokba, és kábé öt életmentős figyelte a ténykedésemet, el tudom képzelni hogy unatkozhattak, bár nem nagyon tudom elhinni, hogy arra vágytak volna, hogy utánam ugorjanak, ha esetleg úgy alakul.

Ez a kép még első napi sétám terméke Middelkerkében, a csiga nagyon hálás modellnek bizonyult, egyáltalán nem akart elfutni, és úgy általában nagyon nyugisan sikerült úgy beállítanom a képet, ahogy szerettem volna, így szinte már úgy érezhetném magam, mint egy igazi makrofotós

Borús az éééég

Aki látta az Eredet című filmet, az szerintem tudja, mire emlékeztet ez...

Hullámtörő

Beborult, aztán kiderült

zúzmóó - szintén jó alany. nem mozog sokat.

Mi más, mint egy gótikus exkavátor

szépidőbenjóidő

A második nap Edwin eleve is úgy tervezte, hogy ellátogat a genti fesztiválra, ami talán az itthoni falusi búcsú megfelelője. Persze elvitt magával, ráadásul úgy, hogy a buli előtt legyen idő körülnézni a városban, aminek az lett az eredménye, hogy újfent elárasztott a létező összes információval a városról. Olyan volt, mintha nem csak az épületeket látnám, hanem bennük, mögöttük, alattuk a történéseket, az embereket. A kedvencem egy egyetemista lakóközösség volt, akik pár szintes téglaépületeket bérelnek, az utcán a házak előtt növények, jó időben kinn ebédelnek stb, olyan jó lett volna így élni itthon egyetemistaként.

Aztán elkezdődött a fesztivál, először sörökkel; aztán megtaláltuk Edwin kedvenc helyét, a népzenei színpadot, ahol ír, meg belga zenéket játszottak, meg egy Backstreetboyz számot is, de úgy, hogy azt hittem ír zene... A legnagyobb meglepetés az volt, hogy pár percen belül Edwin táncra perdült egy hölgyeménnyel, és a koncert végéig ropta különböző fehérnépekkel. Öröm volt nézni! Utána körülnéztünk másfelé is; az volt a fesztivál koncepciója, hogy minden (vagy lehetőleg minél több) zenei stílus képviseltesse magát, így volt népzene, rap, flamenco, tangó, karibi zene, techno, ami szem szájnak ingere, na meg karaoke a főtéren, ez volt talán a legnépszerűbb, és egyben a hely, ahonnan a leggyorsabban menekültünk el. A baj csak az volt, hogy az eső végestelenvégig zuhogott, és ugyan kaptam kölcsönbe egy dzsekit Edwintől, de így is porrá áztam. Szerencsére elegendő sört és zsinevret diktált belém vendéglátóm ahhoz, hogy túléljem hazaérésünkig.

genti art nouvo

az egyetemista negyed egyik háza

Edwin a táncoslábú belga

Úgy elfutott a hétvége, ahogy nem szégyellte, úgyhogy továbbindulásra szólítottam fel magam, méghozzá Párizsba. Először ki kellett jutnom Brugeshöz, vissza a pályára ami megy lefele a térképen. A probléma az volt, hogy esett az eső (mint egyébként mindig) - ez volt az egyetlen dolog, ami miatt örültem, hogy elhagyom Belgiumot. Egy francia fazon kivitt egészen az autópályakereszteződésig (szép hosszú szó), ahol megreggeliztem a híd alatt, így úszva meg a zuhogó esőt is egy füst alatt. Aztán amikor alábbhagyott, felkúsztam a Párizs felé tartó sztrádára, és kiálltam kevésbé szabályosan az egyik felhajtóhoz, szerencsére fel is vett egy kamionos hamarosan, aki elvitt egy másik lehajtóig. Itt volt talán az egész út legrizikósabb stopja, mert nem volt felhajtó, és el kellett jutnom egy benzinkúthoz, ami szerencsére volt 2 km-re. Félig futólépésben mentem, így is sokan rám dudáltak, bár meghallgathattam volna kedves tanácsaikat, tudnám mit tettek volna ők az én helyemben.

Aztán szerencsésen befutottam a kúthoz, ahol a megérkezéstől olyan nagy kedvem kerekedett, hogy dúdolgatva elmajszoltam a felét annak a fél rúd minőségi szaláminak, amit még Edwin adott, nehogy éhenhaljak. Amikor meguntam, elkezdtem kérdezgetni az embereket, de végül egy kamionos kérdezett meg engem, hogy nem megyek-e vele, ugyanis Párizs körgyűrűjéig el tud vinni. Szupermázli. Belga fazon volt, képek a kislányáról a kamionban, hamar összehaverkodtunk, meg is kínált egy Jupiler sörrel, amiről rá kellett jönnöm, hogy azért itt is csak megvan a helye a szomjoltósöröknek is. Olyan sajnálkozással mondta, hogy nem tud bevinni a városba, mintha kutya kötelessége lett volna elhozni, nagyon hálás voltam neki...

A körgyűrűn egy kútnál aztán álldogáltam meg kérdezősködtem egy-két órát, végül egy öreg figura bevitt a városba, de úgy, hogy egyúttal megmutatta a legnagyobb nevezetességeket is, mármint amik elég nagyok voltak, hogy látni lehessen őket. Emellett megajándékozott egy Párizs-térképpel, és kitett az Eiffel toronynál, már szinte zavarban éreztem magam, hogy mindenki ilyen segítőkész.

Néha már akkor is hálás vagy, ha van egy híd feletted

Növények Párizs fele

Brokkolierdő

Párizs és madarai

Őt elneveztem Józsinak. Körülbelül hétszer olyan érdekes volt, mint az Eiffel-torony, viselkedésemmel erről pár perc alatt legalább tíz turistát sikerült meggyőznöm, de még mielőtt elözönlötték volna, volt időm megfigyelni szegény párát.

Józsi csak álldogált kétségbeesetten a párkányon, és olyan pillantásokat vetett a mélybe, amelyek elárulták számomra, hogy valószínűleg egy esetleges ugrás végzetes következményei járhattak a fejében, már ha nem töltötte ki még azt is a háj. Józsi valószínűleg sosem gondolta volna, hogy galambok lehetnek túlsúlyosak is, persze látni féllábú, meg félszárnyú és egyéb módon megnyomorított egyedeket, dehát ilyet? Párizsban még az elhízással is számolnia kell, ennek a veszélyeztetett állatfajnak.

Hadd érzékeltessem a méreteket...

Miután lesétáltam a torony tövébe, egy pár másodpercig volt egy olyan pogány gondolatom, hogy felmegyek a tetejére, de ennek az ötletnek a helytelenségéről hamar meggyőzött az árakról tájékoztató tábla és az építmény lábainál kígyózó sorokban álldigáló körülbelül ezer ember. Így aztán elindultam felfedezni a várost, jobb híján gyalog. Azt hiszem, Párizs építészetileg nagyon hasonlít Budapestre, vagy épp fordítva, a régi épületek nagyon hasonlóak. Valaki ezt az észrevételemet azzal cáfolta, hogy dehát Párizsban van Eiffel torony, meg diadalív. Nos ez vitathatatlanul igaz, ugyanakkor ha az egyedi izék számát vesszük viszonyítási alapnak, akkor kezdhetnénk úgy is, hogy Párizsban nincsen szabadságszobor, parlament, aranyvöröscsillagos emlékmű a szabadságtéren, satöbbi.

Uszályok a Szajnán is vannak szerencsére, ez épp egy lakóuszály, nyami

Kép Louvre-al és diadalívvel

Ruhaszárító balról

Mászkáltam, mászkáltam, amíg végül beesteledett, és tudomásulvettem, hogy valahol az utcán fogom tölteni az éjszakát, amihez annyira nem volt kedvem, főleg nem egyedül. Végül egy gyalogoshídon kötöttem ki egy rakás fiatal között, akik összevissza zenélgettek, én is beálltam egy kicsit féligmeddig, aztán lementünk a partra, ahol éppen egy Fanfare (csak fúvósokból álló formáció) hangolt már egy ideje. Olyan szuper táncos spontán mulatságot hoztak össze ott a parton, hogy a végén már a fél város ott csápolt. A koncert után a hangulat elkezdett váltani az extrémebb alkoholisták irányában, úgyhogy lassan távozásra gondoltam, de még előbb odaköszöntem két srácnak, akik hasonszőrűnek tűntek, mint én, nagy hátizsákok, gitár. Na persze azonnal kiderült, hogy ők is valahol az utcán fognak éjszakázni, úgyhogy semmi kifogásuk nem volt ellene, hogy csatlakozzak hozzájuk. Svájciak voltak, Michael és Daniel, Michael épp most ért Párizsba Nepálból, a tesója (merhogy az volt Daniel:)), meg elé jött, hogy kicsit körülnézzenek Franciahonban, mielőtt hazautaznak apjuk születésnapjára.

Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, és átvonultunk a Louvre tőszomszédságában lévő labirintuskertbe, ahol jól letelepedtünk két sor sövény közé. Nagyon nyugis helyet találtunk, Michael azonnal főzött is egy zöldteát szuper hordozható benzinfőzőjén. A probléma csak az volt, hogy még nem volt teljesen tisztában a Nepálból hozott tea felhasználási arányaival, úgyhogy az elkészült nedű körülbelül az abszint erősségével ütötte ki az embert, csak nem égetett, hanem keserű volt. Mindazonáltal kemények voltunk, és megittuk, és némi sztorizgatás után bevágtuk a szunyát.

Fő a tea

Másnap reggel a zöldségre várva

(lakó-)Park a Louvre előtt

Két éjszakát töltöttem az ominózus kertben. Közben a srácok főztek milánóit is a főzőjükkel, ráadásul nepáli massala-ízűt, elég érdekesen sikerült. Közben én körülnéztem a Notredame felé, meg zenéltem egy keveset, aztán visszatértem törzselyünkre. A második nap annyira elfáradtam, hogy nem is mentem sehova a parkunkból már, csak kajáltunk, aztán aluszkáltunk. Közben délután az egyik boltban kenyér helyett sikerült valami Brioche nevezetű dolgot vásárolnom, ami pont úgy nézett ki, mint a tósztkenyér, csak épp kalácsszerű íze volt. Na ettől abszolút függővé váltam az út hátralévő részére, illetve itt fedeztem fel, hogy a Pesto, mint olyan, kenyéren teljesen kielégítő eledel, úgyhogy az elfogyott májkrémek helyett a halkonzerven kívül ez lett a fő energiaforrásom az út hátralévő részére. A harmadik reggelen Michael és Daniel épp vízre vadászott, amikor a helyünkön megjelent a rend három őre, és éppen felém tartottak. Na, gondoltam, ebből most elég nagy gond lesz (éppen ki voltak teregetve a hálózsákjaink a bokrokra, és minden egyéb cucc szanaszétszórva), úgyhogy felálltam, hogy így várjam a csapást. Odajöttek, kérdeztek valamit franciául, mondtam, hogy zsö dezolé, párlé vu angle? - pá problem. Azt mondták - You can stay here, én meg visszakérdeztem, hogy can't? mire kijavítottak, hogy nem, nem semmi gond, nyugodtan maradjak ahol vagyok, sőt zenéljek, ha tudok, minden az elképzelhető legnagyobb rendben van, majd biztosítottak jókívánságaikról és faképnél hagytak.

Én csak ültem döbbenten, és arra gondoltam, vajon mi lehet itthon a probléma. Most viszont eszembejutott egy másik dolog, amit ezzel kapcsolatban mindenképp szeretnék elmondani. Általában az emberek 95%-a, amikor elárultam nekik, hogy Franciaországba készülök és nem tudok franciául, kifejtette, hogy nagyon meg fogom szívni, mert a franciák büszke népség és nem hajlandóak angolul megszólalni. Nos, ezzel kapcsolatban a tapasztalataim a következők: Általában nem rontottam rá az emberekre egyből úgy, hogy ontottam rájuk angoltudásomat, hanem úgy kábé 2 stop alatt megtanultam egy pár alapkifejezést, mint a zsö désolé, sze problem, zsö nö párlé pá fransze, parlé vu angle, szilvuplé? és ez kivétel nélkül bevált. Mindenki elővette megkopott, vagy épp még nem eléggé kifinomodott, vagy épp nagyon is jó állapotban lévő angoltudását, és így folytattuk a diskurzust. Ennyi. Nekem ilyen egyszerű dolgom volt, persze lehet, hogy ez is csak mázli.

Utcazene Párizsban

Öcsém észrevétele - egy ember áll a templomon

Egy bajusz nélküli Dali nézett vissza rám a Pompidou központ mellől

Ilyet akarok minden villamosvonalra!

Az éjszaka közepén egyszercsak elkezdett villogni az egész torony, mintha egyszerre ezer turista vakuzna róla minden irányban.

A harmadik délután felhívtam egy lányismerősömet, aki Brestben lakik az Atlanti óceán partján, és egyszer már meglátogatott Budapesten, gondoltam én is letudom a "kötelező" vizitet, ha már itt vagyok mindössze 600 kilométerre. Nagyon örült az ötletnek, úgyhogy érzékeny búcsút vettem svájci ismerőseimtől, akikkel még nagyon remélem, hogy összefúj a szél valahol, és elindultam a párizsi metróval stoppolóhelyet keresni. Komolyan nehezebb volt magán a tömegközlekedésen kiigazodni, mint megtalálni a jó helyet Rennes felé, ugyanis lányismerősöm az ilyen nevű városban tartózkodott éppen, és engem is meghívott oda. Ebben az volt a szerencsés, hogy Rennes pont Párizs és Brest között volt kábé félúton, úgyhogy juhé. A metró után először meglátogattam egy hatalmas plázát, ahol használtam a hely nyújottta szolgáltatásokat, mint az ingyen víz, mosdó, és mobiltöltési lehetőség. Ezek a kedvenceim a plázákban. Sajnos a mekdonáldszok már rafináltabbak nyugaton, mint nálunk, külön automata beeresztőrendszer van a mosdóhoz, amint kipengetted az 50 centtől két euroig terjedő összeget. A pláza után először elindultam a rossz irányba, de aztán húsz perc gyaloglás után egy megérzés visszafele vezérelt, így jutottam el az ideális stoppolóhelyre, ahol tíz perc álldigálás után felvett valaki és elvitt egyenesen Rennesbe. mázli, vagy mi. Egy apuka volt a kislányával, másnap indultak a család többi tagjával tovább Spanyolországba nyaralni. Az apukával angolul beszélgettem, kérte, hogy próbáljunk meg franciául, hogy a kislánya is értse, de ebben sajnos kudarcot vallottam, viszonzásul viszont beszéltem a kislánynak magyarul, elmondtam a fehéreket forgatok meg... kezdetű verset Lovasitól. Nagyon hamar elment a jópár óra amíg odaértünk, közben jó zenéket is hallgattunk, például ezt, ami akkor egyáltalán nem tűnt ennyire melegnek, mint ez a videó, de lehet, hogy egy másik zenekar feldolgozása volt, mindenesetre a kislány kedvencek lemezén volt.

Isten hozott Bretagne-ban

Rennesben elballagtam a vasútállomásra, ahol találkoznom kellett Milenával, és most az egyszer kihasználtam, hogy nem tudok franciául az éppen rámnyomulni készülő, írásait áruló, túlságosan is tenyérbemászó képű sráccal szemben, bocsássák meg az égiek. Megérkezett vendéglátom, és pár perc múlva már ott is voltam a barátnője lakásában három amerikai srác társaságában, akik hozzám hasonlóan Milena vendégei voltak. Ők amellett, hogy teljesen jó srácok voltak, nagyjából két dolgot csináltak a napjuk során: számítógépeztek, és folk-country dalokat játszottak és énekeltek, amit az elején még nagyon élveztem. Természetesen emellett más dolgokkal is foglalatoskodtak, aminek legfőképp a józan tudatállapot megszüntetéséhez volt köze, ebben örömmel osztoztam velük. Ez a dal jellemzi jól a Rennes-i és Bresti tartózkodásomat:

Milena aki mindannyiunk anyukájaként működött, amíg vendégüllátott.

Kilátás az ablakból jobbra

etetés - számítógéppel

ideje volt egy kis Folkcountrynak. Közben csatlakozott még hozzánk Atharina a hiphop táncos csajszi.

Szintén öcsém megfigyelése: a lámpa rádőlt a kőfalra.

Csendélet rendetlenséggel

Amúgy a számot aztán annyira sikerült belémépíteniük, hogy már én is játszom az utcán a legtöbb ember megelégedésére. Rennesben amúgy mindössze másnap délutánig voltam, de ezt az időt sikerült elég tartalmasan eltölteni. Az este elmentünk valami helyi fesztiválra Atharinával meg két amerikaival (akárhogy is próbálom, csak az egyikük nevére emlékszem), és próbáltunk belógni a koncertre a sörökkel amiket előzőleg beújítottunk, de valahogy harmadjára sem akart sikerülni. Végül aztán úgy sikerült áthidalni a problémát, hogy a pullóverem ujjába becsúsztattunk mindkét oldara egy egy sört, és a kezemmel alulról tartva őket besétáltam. Pont beértünk az utolsó számra, elég alja népugráltató volt, csak annyira emlékszem, hogy körülbelül negyedórán keresztül mindenki azt üvölti, hogy porcsibe-porcsibe, és ugrálnak mint a veszedelem. Én csak andalogtam, meg mosolyogtam ki a fejemből, aztán a koncert után az elektronikus zenére jött meg a kedvem táncolni, de csak egy kábé fél óráig sikerült ropni, mert bezárt a fesztivál (!) és kizavartak minket, pedig Atharina éppen Michael Jacksont megszégyenítő figurákat csinált... Ezekután folytattuk önmagunk tudatos leépítését, egészen addig, amíg arra eszméltem, hogy riasztóan sok helyi alak próbál velünk kommunikálni külföldiségünk miatt - mondjuk az elsőrendű célpontok az amcsik voltak. Aztán amikor sikerült elszakadnunk tőlük, a többiek még táncolni akartak valami technosátorban, amihez nem volt sok kedvem, úgyhogy hazaindultam gyalog, ami azért volt vicces, mert előző nap Graham ugyanezt az utat tette meg, és nem emlékezett semmire, másnap reggel én is csodálkoztam, hogy hogy kerülök a lakásba. Ezen a szép másnapos napon Milenáék visszaindultak Brestbe, megbeszéltük, hogy utánuk stoppolok és ott találkozunk, csak még meg akartam nézni magamnak kicsit alaposabban a várost, meg pengetni egy pár órát, ha alkalmas.

Milena szerint semmi különleges nincs Rennesben, minden normális francia város így néz ki. Nekem ezt az egyet sikerült találnom, ami ilyen volt, és szerintem csodás.

És milyen ügyesen beépítik az üvegkirakatot a többszázéves faszerkezetbe.

Muzsika Rennesben

Úgyhogy körbejártam a város vénebb részeit, találtam helyet zenélni is. Amikor végül meguntam, felkerekedtem, hogy elinduljak stoppolni. Metróval kellett mennem, ami olyan volt, hogy nem lehetett leöngyilkolni magad csak olyan egyszerűen, mint más országokban, ugyanis az alagút üvegfallal meg automata ajtókkal volt elválasztva a perontól, és csak akkor nyílt ki, amikor jött a hajó. na erre varrjak gombot. Végül körülbelül este hat-hét körül ki is értem a stoppolóhelyre, ahol találkoztam egy stopposlánnyal, akinek rögtön kaptunk is fuvart. Valami fesztiválra igyekezett a közelben ahol még Bob Dylan is játszott, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy legalább 300km-es közelségben voltam e kiváló zenészhez. Na mindegy, a stopposlány csak azért érdekes, mert ő is kifejezte reménytelenségét franciául való nemtudásommal kapcsolatban. Mindegy, próbáltam nem zavartatni magam a negatív kisugárzása miatt, és álltam tovább. Azt hiszem el is szalasztottam egy autót annyira belemerültem a gondjaimba, legalábbis, amikor hátranéztem már csak egy éppen a leállósávról elstartoló autót láttam. Mindegy, nem baj, vártam pár órát, amíg felvett egy fickó, akinek megvolt a Le vent nous portera eredetiben, illetve egy teljes Noir Desir album, ami nagy francia kedvenc, ha valaki nem ismerné, belinkelem ide. 

Elvitt kábé száz kilométeren, aztán felvett egy másik öreg bácsi, aki szintén kábé egy százast tudott elhozni, és egy benzinkútig hozott, ahol próbált nekem további fuvart szerezni, de nem sikerült, valahogy nem is zavart egyáltalán. A figura amúgy horgászni ment az óceán partjára, én is csak azt csináltam; el is mondtam neki, hogy szerintem a stoppolás pont olyan, mint a horgászás, csak akkor igazán jó, ha nem csak a kapást élvezed. Tetszett neki. Így aztán az éjszakát egy kútnál sátrazva töltöttem, gyönyörű volt a naplemente után az ég színe és utána a csillagok.

Folytatás a következő bejegyzésben

Először azt hittem, itt fogok aludni, már ki is néztem azt a hidat a távolban.

éjszakai szállásom másnap reggel.