Útonállás - A három nagy víz kirándulás II.

Folytatás az előző bejegyzésből

Reggel korán tovább indultam, kicsit el is áztam valami hajnali esőtől. Először egy üzletember vett fel, aki kifejtette, hogy soha nem szokott felvenni stopposokat, mert bármi történik, ő felel a céges autóért és az illegális utasokért. Az ilyen történetek azért mosolyogtatnak meg mindig, mert amikor nekem mesélik, már épp az a helyzet áll fenn, hogy változik az adott ember hozzáállása, ugyanis én - a stoppos, már benn ülök az autójában. Ki tudja, lehet, hogy pár év múlva már minden stoppost fel fog venni. Kitett Brest külterületén, ahol sikerült az első mozdulatommal ráfordulásból megállítanom egy fiatal srácot, aki bevitt a városba. Amúgy ez a spontán éppen ráfordulós taktika sokszor bejön, valahogy mindig azt érzem, hogy az első érkező autónál van a legnagyobb esélye annak, hogy felvegyenek. Egy órán belül ott voltam a TGV-kel zsúfolt vasútállomáson, ahol megvártam Milenát, közben meg gyönyörködtem az Atlanti óceánban.

Brest kikötője az óceánnal

 
Milena nem szereti Brestet. Szerintem ez is nagyon szép város, pláne az óceánnal, de meg tudom érteni, hogy mondjuk amikor egy hónapon keresztül semmi más nem történik, csak esik az eső, az egy kissé kikészíti az embert. Én is amúgy eddig elfelejtettem - és nehezen jut eszembe - de voltam jócskán depressziós is útközben, amikor épp valami idegen városban egyedül álltam a semmi közepén, és feltörtek régi emlékek, gondolatok. Megesik ez, része az embernek, és nem szabadna kihagynom ebből a leírásból sem, de őszintén mondom, nem tudom mikor voltam ilyen állapotban, csak arra emlékszem, hogy voltam. Így utólag, mintha a szép pillanatokra zsugorodott volna az utazás, vagy éppen azok a pillanatok is szépek voltak, csak akkor épp nem láttam.

Milenaék háza a nyugalom szigete. Ezt egy videóval alá is tudom támasztani, valami keleti nyugalom és nyugati kényelem ötvözete volt az a ház. Persze ott voltak amerikai barátaink is, minden hozzájuk tartozó countryval. Ilyen: (szereplők: szélcsengő, sirályok)

Szárítom az utóbbi éjszaka során elázott darabokat

a ház

és a virágok a kertben

a szembeszomszéd

Brestben ott folytattuk, ahol Rennes-ben abbahagytuk, már ami a tudatmódosítást illeti, de még volt annyi energiánk, Milenának meg annyi meggyőző-ereje, hogy testületileg levonuljunk az óceánpartra csak úgy (én titokban fürdeni akartam, és ez az ötlet végül kihallatszott a fejemből, majdnem osztatlan sikert aratva az amcsik közt. Ezzel bővült a program). Csatlakozott hozzánk egy újabb francia hiphoptáncos lány, úgy látszik Milenának sok ismerőse van ilyen körökben. Van strand Brestben, csak az emberek nem nagyon látogatják, mondjuk szép napos idő volt (Milena szerint ilyen körülbelül egy hétig van egész évben - megint szerencsés vagyok), az egyetlen baj, hogy a fürdőhely a kikötő mellett van, ami talán a második legnagyobb az országban, hadihajókkal, alattjárókkal, teherhajókkal, minden kutyafülével. Az ipari terület közelsége miatt viszont büdös a víz, ami nem válik a javára, de azért sikerült figyelmen kívül hagyni. Fürdés után jött a kötelező folkzene, nekem meg némi kagylógyűjtögetés (ezt én nem tudom kihagyni a tengerpartokon...)

Milena és az óceán

becsapódás

folkzene és az óceán

hiphoplány telefonál

ellenállhatatlanul nagy gépek

Hazafele sétáltunk végig a parton, ott láttam ezeket a sárga dögöket is, aztán kerestünk egy Carrefourt (helyi tesco) és vásároltunk töméntelen mennyiségű alkoholt, nameg kajának valót - nem is akármilyet: Graham kitalálta, hogy ő fog tacot csinálni. - Hazaértünk, és békésen belekezdtünk az ivászatba, Graham pedig a kitartóan a tacokészítésbe, ami valami állati finom lett, őszintén lebecsültem a srác főzési képességeit, úgyhogy később félrészegen próbáltam neki hálálkodni a mennyei eledelért. Az este további részéről sokat nem tudok mesélni...

Másnap némi fetrengés után hajnali délután ötkor útra keltem, hogy keressek valami utcazenére alkalmas helyet, meg kicsit felfedezzem a várost. Ennek során találtam rá egy helyi gótikus romtemetőre, ami szerintem a város legszebb része volt. Amúgy azért mondta Milena, hogy Brest nem valami szép hely, mert a legtöbb épület új, a második világháborúban bombáztak itt németek és angolok is, így nem sok minden maradt. Mindenesetre úgy látszik a temető nem volt a legfontosabb célpontok közt, úgyhogy legalább itt találkozhattam 1800-as évekbeli építményekkel. Az utcazenélés jól sikerült, eltekintve az általam befoglalt aluljárón néha teljes gázzal robogóval áthajtó, illetve időnként ott focizó helyi erőktől; akik viszont bizonyos idő után szerencsére feladták az ellenem vívott szélmalomharcot. Gondoltam egy kis levezetésként még megnézem az itt lévő folyó torkolatát, ami sajnos katonai terület volt, úgyhogy a partra nem lehetett lemenni, de azért volt némi vicces látvány, főleg a katonaságnak a területe őrzésére vonatkozó erőfeszítései.

anyag

Mintha India lenne, legalábbis nekem az ugrott be

Gótikutya

ő még látta a bombákat

bár már nincs a legjobb állapotban, de szebb is így

Ami szerintem úgy néz ki mint egy kereszteslovag sírja

Bresti aluljárómuzsika

fémfa

ágyúméretűhajóméretűágyú

A francia hadsereg vigyáz elhagyott helyeire: tüskék, kampók, szögesdrót, villanypásztor, vagyis mi szem-szájnak ingere

Az út túloldalán az ablakot csak egy kék elefánt őrzi

de gondolom nem erre a vén tragacsra vigyáztak annyira

Másnap útnak indultam Dél felé. Igazából arra számítottam, hogy három nap alatt lejutok Montpellierbe. Vasárnap reggel indultam, és kedd este volt egy napra szállásom valakinél. Az út kábé ezerkétszáz km volt, úgyhogy gondoltam beosztom. Reggel kidöcögtem a helyi bkvvel a város széléig - a buszsofőr nagyon jófej volt, külön nekem megállt egy olyan helyen, ahonnan jól tudok majd stoppolni - aztán kezdődhetett a horgászás vagy stoppolás vagy mifene. Rögtön az elején álldigáltam pár órát, aztán pár gyors stoppal eljutottam körülbelül százötven km-el arrébb egy autópálya-felhajtóhoz. Innen jött némi izgalom, mert egy olyan srác vett fel, aki épp előtte végigstoppolta Olaszországot, úgyhogy rajtam kívül még felvett két angol srácot a pálya mellől a kis autójába, de nagyon jól elvoltunk a helyhiány ellenére, kiderült, hogy a két figura Marokkóba tart néhány vargabetűvel, de jóval kevésbé vannak időhöz kötve mint én. Végül a stoppunk (aki egyébként gitáros szinténzenész volt) egy benzinkútnál elvált tőlünk, épp randira igyekezett, mi meg nem akartuk ebben akadályozni. Viszont én gazdagabb lettem két angol sráccal, akik nagyon elégedettek voltak a kiejtésemmel, úgyhogy nem voltak kommunikációs problémáink.

Együtt akartuk folytatni az utat, úgyhogy meg is mutattam nekik nagy franciatudományomat a kút szerény közönségén, és tökvéletlenül egy anyuka meg a rokkerkinézetű fia felvettek minket, mind a hármunkat az autójukba, és elröpítettek Nantes-ig. Nem nagyon beszéltek angolul, de megtették a tőlük telhetőt, és végül egész jól sikerült összemelegedni a társaságnak. Nem voltunk valami határozottak azzal kapcsolatban, hogy hol szeretnénk, ha kitennének, úgyhogy végül elvittek a város másik oldalán lévő benzinkúthoz, mer tudták, hogy dél felé tartunk. Én ha már ilyen helyen voltam, nem akartam visszamenni a városba, hanem gondoltam, még próbálkozok egy darabot.

Szerény uzsonna (kenyér+pesto+angoloktól kapott camambert) után az éppen benn állomásozó kamionost környékeztem meg, sikerrel, aki majdnem Bordeaux-ig le tudott vinni. Ismerte a Szigetet, ami azért érdekes, mert én még egyszer sem voltam benn, de Franciaországban találkoztam valakivel, aki már igen... De ennél sokkal izgalmasabb volt a srác szakálla, amit szerintem még Jack Sparrow is megirigyelt volna. Útközben megmutatta nekem a nagy francia marihuánatermő mezőket, amikről először azt hittem, hogy vicc, de tényleg azok voltak, csak egy olyan alfaj tagjai, amit szigeteléshez és nem bekészüléshez használnak, mindenesetre így igazolást nyert egy régebb óta firtatott rejtély megoldási javaslata, mégpedig, hogy azért van állandóan fűszag például a 41-es, 47-es vagy 49-es villamosokon, mert konkrétan ezzel a növénnyel vannak szigetelve a csuklói. ójjé. A nagy kúttól elég simán kerültem két üzletember autójába, onnan pedig Bordeaux elkerülőjére, ahol némi dudálással körített gyaloglás után egy ideális stoppolóhelyre jutottam Toulouse felé olyan este kilenc körül.

Kiindulás Brestből - célirány a táblán

valahol az isten háta előtt

Angol útitársaim és a kamion ami továbbvitt

Itt lila virágokat akartam fotózni az üzletemberek autójából. Mint látható: kevés sikerrel

De legalább a zúzmókat sikerült lekapni.

Ezzel a napi eredménnyel (kb 700km) már alapvetően elégedettnek kellett volna lennem, de azért gondoltam még egy pár percig megkísértem a sorsot, hátha akad valami éjszakai fuvar. És hát akadt. Egy fiatal srác vett fel teherautóval, majdnem oda tartott, mint én. Illetve pontosabban fogalmazva jobban arra tartott, amerre én, mint gondoltam volna, mert épp az Ozora fesztiválra indult el kis hazánkba, csak közben még útba ejtette barátait Provence-ban, meg Németországon keresztül akart menni az autópályadíjak kikerülése végett. Ez a mentalitás amúgy a közös utunkat is jellemezte, Vivien mindig a kisebb utakon ment, ahol lehetett, sosem a pályán, így sokkal izgalmasabb is volt az utazás, csomó olyan tájat láttam, ami a sztrádáról biztos, hogy nem került volna a szemem elé. Például a Carcassone-i vár, csomó kis provence-i város, Toulouse stb.

Talán furcsállhatná valaki, hogy mér indul el az ember egy teherautóval egy fesztiválra... Nos azért, mert ez nem akármilyen darab volt, Vivien saját és barátai kezével alakította át lakóautóvá, ablakokkal, napelemmel, víztartállyal, ággyal, asztallal, mosogatóval, zuhannyal, hűtővel vagyis mindennel, amire egy házban szükség van. Ráadásul mivel késő este vett fel, Toulouse közelében megálltunk éjszakázni, és amikor mondtam, hogy szívesen alszom kinn sátorban, vagy csak hálózsákban, felajánlotta az egyik ágyát, hogy nyugodtan aludjak a kocsiban. Baromi jó élmény volt, főleg, hogy másnap ébredés, és reggeli után ugyanazzal az alkalmatossággal mentünk tovább, amiben aludtunk. Egyedül az volt a baj, hogy sokat evett a kocsi, ezért kellett kerülni a pályákat, hogy legalább a díjon lehessen spórolni. Útközben össze is barátkoztunk, meghívtam a Művészetek Völgyébe, de sajnos úgy látszik nem ért oda időben, mindenesetre remélem, hogy sikerült valóra váltania az elképzelését. Béziers-nél váltunk el egymástól, onnan egy fiatal pár vitt be Montpellierbe, akik szintén nagyon aranyosak voltak.

a teherautó első pillantásra

keletre megyek bele a fénybe, nyugaton hagyom az éjszakát

Vivien "házában"

Reggel valahol Toulouse előtt

A jobb oldali matrac volt a helyem

no comment

közeledünk Provencehoz

A pireneusok lábai

Platánok az út mellett

A kedvenc építészeti stílusom

Carcassone vára

termelődik az energia

Híd Béziersben

Jól megérdemelt pestos kenyér az utolsó nekifutás előtt.

Így hát ott álltam Montpellierben hétfőn délután kettőkor, vagyis egy nappal azelőtt érkeztem, mint ahogy terveztem. Így több időm volt a felfedezésre. Montpellier mediterrán város, kívül modern, belül öreg, az óváros szűk utcákkal teli, igazi mediterrán hangulatú, mondjuk rengeteg turista van, de ez nekem éppenséggel még kapóra is jött, mer tudtam keresni utcazenéléssel. Első este egy kis utcában ültem le muzsikálni, szép lassan beindult a dolog. Utána kisétáltam a város egyik nagy parkjába, csatlakoztam az épp ott zenélgető hippi hangulatú emberekhez, volt ott egy öreg fazon, aki nagyon jól játszott, öröm volt hallgatni. Kicsit úgy éreztem magam, mint itthon a Gödörnél, csak annyi különbséggel, hogy itt tényleg voltak jó zenészek is és nem volt tömeg. Aztán ők szétszéledtek, én meg valami éjszakai nyughely után néztem, amit egy, a folyó melletti parkerdőben véltem megtalálni. Azon paráztam, hogy valaki ki fog rabolni, ezért közel húztam magamhoz a cuccaimat és áthurkoltam minden áthurkolhatót magamon. Jó hülye voltam. 

Az égvilágon senkinek nem jutott eszébe zargatni engem, viszont hajnali kettőkor beindult az automata öntözőrendszer, és első lendületével az arcomba spriccelt, majd komótosan kezdte beteríteni a hálózsákomat. Pánikszerűen pattantam fel, hogy mentsem még ami menthető, és végigrohantam minden cuccommal a locsolók között, közben úgy érezve magam, mint a normandiai partraszálláskor az antant katonák, reménytelenül menekülve szerencsére csak vízsugarak elől. Végül a folyóparton egy padon próbáltam újra elaludni, a gond csak az volt, hogy tiszta víz volt mindenem, úgyhogy napkeltéig még elvacogtam egy pár órát. Soha nem vártam még ennyire a napot.

A montpellieri bkv kicsit máshogy osztja el az anyagi erőforrásokat...

folyó

zenélgetés az óvárosban

gyönyörű sikátor három gráciával

El camino nyomai

Amiről könnyen megismerni a parkot

hold

a balszerencsés parkerdő

vacogóhelyem

Rájöttem, hogy a helyi bkv levisz egészen a tengerig, ami éppenséggel nem volt közel, de mégse kellett külön jegyet venni hozzá, úgyhogy úgy döntöttem összekötöm a kellemest a hasznossal, megmártózom a Földközi tengerben, és közben megszárítom vizes cuccaimat a parton. Mint kiderült ez annál is inkább sikerült, mert a nap veszettül tűzött, viszont semmiféle árnyék nem volt a parton, csak homok végesvégig. Ezért valahogy eszkábáltam egy sátorszerűséget a hálózsákomból, a gitáromból meg pár kőből, így legalább nem égek le - gondoltam. Mindenhol bekentem magam naptejjel, és csak a lábam lógott ki, úgyhogy úszás után kicsit még bepótoltam az éjszakai alváslemaradásomat. Pár óra múlva, amikor felébredtem, azt vettem észre, hogy a lábszáram vörös és rohadtul fáj... Sose gondoltam volna, hogy a láb is le tud égni, pláne az enyém még szőrös is, de úgy volt, ráadásul utána belerúgtam egy sziklába is, amit szerencsére a kedves vízimentősök segítettek lefertőtleníteni.

Végül harci sérültként visszajutottam a városba, és felkerestem szállásadómat, aki egy éjszakára szívesen látott, egy fiatal srác, aki olaszt tanít a városban. Nagyon kedves volt velem, és szuper kis lakása van, a galérián adott helyet nekem egy franciaágy méretű matracon, körbevéve japán berendezési tárgyakkal. Ráadásul készített nekem vacsorát, valami paradicsomos lepényt sütött meg fura alakú tükörtojást, savanyú kuszkuszt adott mellé, ilyet se ettem még és nagyon finom volt. Alex a munkája miatt nem nagyon tud utazgatni, de ha teheti, akkor mindig megy valahova, és nagyon vendégszerető. Kérdeztem, hogy nem akar-e velem tartani a városba, én még bemennék kicsit zenélni, de mondta, hogy sok a dolga, menjek nyugodtan. Így is lett, még egyet muzsikáltam egy forgalmasabb óvárosi utcán, meg láttam egy párost, egy tökéletes testű fekete srácot és egy szintén tökéletes testű fehér lányt, akik utcai mutatvány szinten táncoltak, jó volt nézni őket, szinte összeolvadtak a mozgásban. Amikor végeztek, az egyik ott lévő család fiatal lánygyermekei annyira fellelkesültek, hogy mindenképpen bemutatták saját tudományukat a párosnak (bukfenc, cigánykerék, ilyesmi), vicces volt, a táncosok is nagyon jól vették, mindenki nevetett, szép utolsó este volt Montpellierben. Utána hazamentem Alexhez, és másnap reggel el is búcsúztunk, ő indult dolgozni, én tovább Marseille-ba.

spontán sátor + hálózsákszáríó

Földközi tenger

A legjobban kinéző lakás Montpellierben

a kis mediterrán templom amit szerettem volna megnézni

de megakadályoztak benne

szegény lábam

utcazeneee

Kivillamosoztam a stoppolóhelyhez, odaadtam valakinek a használatlan jegyemet (elég furán nézett), aztán elindultam gyalog a pályához, autópályakapukhoz. Egy sráccal találkoztam közben, aki szintén stoppolt, csak Toulouse felé, de megmutatta a legjobb helyet, úgyhogy ki is álltam rögtön. Pár óra után felvett két lány pont Toulouse-ból, iszonyat jófejek voltak, elvittek egy másik autópályakapuhoz, jó volt velük utazni. Na innen jött viszont a nehéz része, ugyanis egy kis faluba, Le Rove-ba kellett eljutnom, ott hívott meg magához egy férfi. Annak örültem, hogy végre nem valami nagyvárosban leszek végig, csak azt nem tudtam, hogy fogok odajutni. Már jópár órája álltam a kapuk előtt, aztán jött egy magyar kamionos, neki nagyon megörültem, beszéltünk pár szót, de nem arra ment, amerre én. Aztán ezt a pillanatot választotta az autópályakapuk személyzete, hogy elküldjenek a helyről, ahol álltam (ahol legalább láttak az autósok), mint mondták a kapu mögött állhatok, előtte nem. Ez azért nem annyira jó ötlet, mert utána már gyorsít az autó, míg előtte mindig fékez. Mindegy, átmentem, már kicsit kezdtem feladni, gondoltam nem is megyek Marseille-ba, inkább holnap egyenesen haza, erre megállt egy kocsi, egy kigyúrt fazon és a kisfia ültek benne, megkérdezték merre megyek, mondták, ők is pont arra, elvittek pontosan abba a faluba, ahova tartottam. Az égvilágon semmi közös nem volt bennünk, diszkózenét hallgattak, teljesen máshogy öltözködtek, de mégis felvették a csöves kinézetű hínárhajú stoppost, és elvittek oda, ahova szerettem volna eljutni, pedig a falu maga nekik már egy tíz km-es kitérő volt. Az ilyen esetekkor keletkezik bennem a hála nem csak az adott ember, hanem a világ ilyensége iránt is.

Autópályakapu és stoppolás Fos felé.

valahol útközben

és a mediterrán partvidék

Le Rove-ból küldtem egy smst a vendéglátómnak, Jeannak, ő pedig hamarosan meg is érkezett értem kocsival. Először nem esett le, de aztán kiderült, hogy kerekesszékes, azt mondta, nem akarta mondani, nehogy ez elriasszon. Nem hiszem, hogy elriasztott volna, mindenesetre ez megintcsak új volt nekem, még nem volt soha olyan, hogy a közelebbi ismerőseim között valaki kerekesszékes lett volna. Ha arra számítottam, hogy ez bármilyen kihatással lesz az ott tartózkodásomra, tévedtem, Jean semmilyen segítségre nem szorult rá. A másik meglepő volt, hogy bár Coucsurfingen úgy volt írva, középfokú angol nyelvtudása van, alig beszélt angolul. Ennél is érdekesebb már csak az, hogy éppen vele kerültem a legközelebbi kapcsolatba valahogy lelkileg, pedig látszólag erre semmi ok nem volt. Nem töltöttünk együtt különösen sok időt, és nem beszéltünk túl sokat. De volt ott valami. Amikor megérkeztünk és elrendezkedtem, mondtam neki, hogy szeretnék lemenni a tengerhez úszni egyet fáradalmaim kipihenése érdekében.

Erre kölcsönadta a régi bringáját és elmagyarázta, hogyan tudok eljutni egy meseszép kis faluba a tenger mellett Szerinte a Le Rove-i strand sokkal érdektelenebb és persze igaza volt. Jó hegyes völgyes út volt; mire hazaértem talán még izzadtabb voltam, mint előtte, de nagyon jól esett. Az előző képen is látható domborzati objektum neve colin, Jean szerint ez az egyike annak az öt szónak, amit érdemes tudni Marseille környékéről. Meg is jegyeztem. Odafele felmásztam az egyik colin tetejére, hogy körülnézzek, gyönyörű volt a látvány, és elmaradhatatlan az átható kabócareszelés, a sigal.

A kis falu, a nevére már nem emlékszem, tényleg kis falu volt, a strandon is maximum harminc ember férhetett volna el. Amikor visszaértem a házba, Jean mondta, hogy átjönnek a barátai egy kis grillezésre, ha nincs ellene kifogásom, mondtam, hogy persze, hogy nincs, lassan meg is érkeztek az emberek, jó barátoknak tűntek. Az este elég gyorsan beindult a jó borok meg kaják hatására, énekeltem nekik magyar népdalt, hogy tudják milyen, meg próbáltam megfejteni Jean egy gitárművész barátjának tökéletes körmeinek titkát (ez sajnos igen fontos a szép játékhoz, és engem nem áldott meg valami masszív körmökkel az ég). Végül az éjszaka össznépi dalolásba váltott, én is eljátszottam egy-egy számot, amúgy meg Jean saját készítésű cajonján dübögtem. Végül valamikor hajnalban nyugovóra tértünk, én kinn aludtam a kertben egy függőágyban, hálózsákban, ez volt a legkényelmesebb fekhelyem az egész úton. A népdal amit játszottam nekik (persze csak gitáron):

colin colin hátán

viadukt a strand felett

a strand

szépületek

visszafele emelkedő

készülődik a hús, meg a hangulat

a kéró belülről

Jean egyik barátjának specialitása: baconos aszaltszilvás kalácsszerűség. eszedet veszted olyan finom... Volt még kéksajtos fügés is...

Másnap Jean indult dolgozni Marseille-ba, és úgy egyeztünk meg, hogy bevisz magával engem is, én várostnézek, aztán délután ha végzett a melóval találkozunk. Így is lett, kitett a vasútállomásnál, én meg - végre nagy hátizsák nélkül - nekiálltam felfedezni a helyet. Még Sándor javasolta, hogy látogassam meg a várost, azóta többen is mondták, hogy mindenképp jöjjek el ide, mert nagyon szép, csak nagyon vigyázzak, mert iszonyatosan veszélyes hely. Na ennek köszönhetően kellően bennem volt az ideg egészen addig, amíg el nem telt olyan fél óra, és eszembe nem jutott, hogy ha Bukarestben, Varsóban, meg ilyen helyeken jól elvoltam, akkor nehogy már Marseille legyen a nagybetűs veszélyes város. Na ettől a ponttól kezdve jól is éreztem magam.

Az óváros és a domb tetején lévő templom kilátása volt a legszebb, az óváros azért, mert igazi sikátoros mediterrán hangulat, ráadásul nem a felsőbb néprétegek lakják, hanem épphogy inkább nyomornegyedszerűség, utcákra nyíló lakásokkal műhelyekkel, száradó ruhákkal, illatokkal-szagokkal (Marseille amúgy elég büdös város, főleg ha meleg van). A hegy tetején lévő templomtól meg egyszerűen leírhatatlan a kilátás, ahogy az égbe olvad a Földközi tenger, ahogy ez a városóriás elterül a nagy melegben. Csak álltam és láttam, aztán amikor elfáradtam, leültem egy sarokba és megeszegéltem a gyümölcs meg aztán a zöldségsalátát meg a bagettet, amit Jean nekem készített. Egész nap mást se csináltam, csak turistáskodtam, talán az utolsó két órát kivéve, amikor kifeküdtem egy parkban, és összeismerkedtem két pánk kinézetű rosszarcú sráccal. Nem nagyon beszéltek angolul, az egyikük igazi életművész volt, a másiknak meg volt vagy 15 foga, nem lehetett valami nyugodt előélete. Gitároztam nekik, és a fogatlan srác olyat MC-zett rá franciául, hogy leesett az állam. Közben egy közeli padról egy csövi magarázott végig, nekem ajándékozott két doboz sört, meg némi paradicsomot a srácoknak, szép lezárása volt ez a Marseille-i városnézésnek.

Késő délután aztán találkoztam Jeannal és hazafele még mutatott nekem egy érdekes kaját, panisse a neve, átmenet a lángos és a tócsi között, olajban sütik, és kis krumplitallérok, nagyon finom, ez is része az öt szónak, ami jellemzi a környéket, ráadásul Jean szerint az egész világon itt van egyedül ilyen kaja. Én elhiszem neki. Jean amúgy hihetetlen egy ember. Van két lánya is, és van felesége is, de egyedül él; és ami a legdurvább, hogy családtagjai nem hagyták el őt, hanem Jean, amikor érezte, hogy a balesete miatt a terhükre van, kitervelte, hogy hogyan tudnának elköltözni családtagjai, hogy ne kelljen megnehezítenie az életüket. Nem gondoltam, hogy bárki ilyen erős lehet pláne akkor, amikor minden oka meglenne rá, hogy sajnáltassa magát. Amikor hazaértünk, átjött a nagyobbik lánya beszélgetni. Megkérdezte miért utazom, borzasztó naiv tiszta kíváncsiság volt a szemében, én meg zavarba jöttam, nagy igazságot akartam mondani, és végül összehablatyoltam mindenféle hülyeséget arról, hogy szeretek embereket megismerni blablabla... Aztán beszélgettünk még erről-arról. Amikor elment, mondtam Jeannak, hogy valójában "hazudtam" a lányának, őszinténszólva dunsztom sincsen, miért utazom, de tényleg, nincs rá magyarázatom. Mire ő azt mondta: -Szerintem azért utazol, mert keresel valamit. Csak még nem tudod, hogy mit.- És azt hiszem igaza volt. Tényleg ez lehet a helyzet, ez mozgat, amikor elindulok, hogy valami olyat találok, ami miatt megéri elindulni. És ebben benne vannak a helyek, az emberek, minden.

Ez volt az utolsó estém az utazásból - utána már csak a hazaút volt - úgyhogy megkérdeztem Jeant, nem mehetnénk-e ki az egyik colinra megnézni a naplementét, ő pedig örült az ötletnek, úgyhogy kikocsikáztunk az egyik dombra és végignéztük a színjátékot. Nem volt valami nagy durranás, de mégis jelentett valamit. Kicsivel később átmentünk Jean egy barátnőjéhez, aki előző este is ott volt, kellett egy kicsit kommandózni, mert bennfelejtette a házban a kulcsát, és be kellett mászni az egyik első emeleti ablakon, hogy a földszinten ki tudjuk nyitni az ajtót. Megoldottuk, utána pedig vendégül látott minket mindenféle finomsággal, még a hazaútra is adott valami arab süteményszerűséget.

reggeli fények

a le rove-i veszélyes strand. csak nem ilyenkor

szép álmokat

a legszebb kilátóhely

a nagy bazilika belülről

mert nincs utazás lábfotó nélkül

a kedvenc óvárosom. korszerű vízelvezetéssel

szerelem az utcán

sztrítart - a mutogató lányt a falon legutóbb Erdélyben láttam Nagyszeben mellett a Fogarasi havasokban...

Az egyik "jó" állapotban lévő óvárosi ház belseje

volt itt minden, még asztalosműhely is, egy garázsszerű benyílóban

és a száradó ruhák

12

a kedvenc ablakom

kilátás fentről

Ez a csíkozás is lehet, hogy Marseille-i nevezetesség, de ez nincs benn az öt szóban

ha erősen nézed középen a horizonton egy világítótornyot fogsz látni

kapu a városra

ne beszélj zöldségeket!

Marseille-i strand

Mondjuk itt elég mocsok a víz

régen halászkikötő volt

az uccsó naplemente

a függőágy

a hazaút napkeltéje.

Jean reggel munka előtt még kivitt az autópályáig, ráadásul megajándékozott egy üveg pastissal, ami helyi tömény pianevezetesség, kicsit olyan az íze, mint az ouzonak, ánizspálinka, szerintem nagyon finom (ha vízzel felhigítod, zavaros fehér lesz – nekem jobban bejött tisztán), csaptunk belőle néhány görbe estét már itthon. Ráadásul Jean annyira a szívére vette, hogy 50 euroval indultam el, hogy rámtukmált tíz eurot, nehogy éhenhaljak vagy valami, és így az lett az eredménye az útnak, hogy több pénzzel jöttem haza, mint amennyivel elmentem. És akkor végül Marseille-ról az öt jellemző szó: Colin, sigal, Petang, Pastis, Panisse. A harmadik az egyedüli, amit nem mondtam még, ez annak a labdajátéknak a neve, amiben nehéz golyókkal kell minél közelebb kerülni a főgolyóhoz, és kiszúrni a többiek golyójával. Elvileg ez is innen van.

Kiálltam a benzinkúthoz, ahova kitett Jean, és vártam. Kérdezgettem az embereket, nem mennek-e Aix felé, ahol az autópálya kanyarodik Monaco irányába. Hát nem nagyon volt szerencsém jó ideig, közben befutott két stoppos Lengyelországból, el is mentek relaxálni egy időre a colinok közé. Kábé már két órája álltam ott, amikor visszajöttek, és épp abban a pillanatban vett fel egy kedves anyóka, amikor odaértek hozzám. Szerencsés váltás. A nénike kitett Aix mellett egy felhajtónál, ami nem volt ugyan valami jó hely, de már így is tovább hozott, mint ahova ment volna eredetileg. Gondoltam, itt megint nyomok egy rohamgyaloglást a következő benzinkútig, vagy a kapukig, de épp csak átmásztam az úton, jött egy autópályakarbantartós nagy furgon, megállt mellettem, és a bentiek igencsak szúrós szemekkel méregettek, mit keresek én a sztrádán gyalog. Összeszedtem minden franciatudásom, és megkértem őket, hogy vigyenek el a kapukig, mire teljesen segítőkészek lettek egy pillanat alatt, beszállhattam hátra a bólyákhoz meg homokzsákokhoz, és kitettek a legjobb helyen.

Ezután alig álltam kinn tíz percet, megállt egy kamionos. Kiderült, hogy pakisztáni az illető, Muhammad vagy Mahamud, sajnos a pontos magánhangzókra nem emlékszem, de a prófétáéból származott a neve. Bécsbe szállított dinnyét, így ahogy jobban összebarátkoztunk, úgy lett egyre biztosabb, hogy igencsak jó darabon el tud hozni. Igencsak hányatott élete volt eddig sofőrömnek. Most Spanyolországban él, és dolgozik kamionsofőrként, de járja egész Európát. Van családja otthon, két gyerekkel, a legkisebbről még képet se látott, mert a felesége azt szeretné, lássa a saját szemével. Szerencsére legfeljebb egy hónap múlva utazik haza. Vagy már otthon is van. Régebben dolgozott Koreában is, Európába meg eredetileg illegálisan vándorolt be, lehúzott fél évet konténerszállító hajón olasz vizeken, hogy kiengedjék a szárazra, azt mesélte nagyon mocsok meló. Utána sikerült hosszú idő alatt sok munkával átkerülnie Spanyolországba, ahol egy barátja kitanította kamionszerelőnek, majd 4-5 év múlva itt lett sofőr. Szegénynek olyan szétesőfélben lévő kamionja volt, hogy szerintem örült, hogy egybenmaradt idáig.

Egész jól beszélt angolul, így sokat dumáltunk, mutatott egy halom videót meg zenét a mobiljáról pakisztáni meg indiai filmekből, aki ismeri bollywoodot, az tudja milyen lehet, én néha nagyon bírom az ilyet. Sokat mesélt a szokásaikról, az étkezésükről, a szent írásaikról, ott volt velem az arab világ egy kamionfülkében. Én is mesélgettem neki dolgokat, de ő sok mindennel már tisztában volt ezelőtt is, míg nekem nem nagyon voltak tapasztalataim az arab kultúrával. Ilyen pl. a "halal", az olyan hentesüzletek, ahol tiszta húst árulnak muszlim hitűeknek, ahol az állatot késsel ölik le és nem szöggel, és imádkoznak felette. Vagy a másik ilyen Káin és Ábel története, ami náluk úgy szól, hogy Ádámnak és Évának húsz fia és húsz lánya volt, ők házasodtak egymással, Káin (akinek persze nem pont így hangzott a neve arabul) viszont irigy volt Ábel szép feleségére, ezért ölte meg. A házasság is eléggé különbözik náluk, egyrészt teljesen normális az unokatestvérrel való frigy (ezen pl spanyolban frászt kapnak - mesélte), másrészt nem kell feltétlenül szerelem, a szülők kitalálják, kihez ki illene, aztán persze megkérdezik, hogy jó-e ez így a fiataloknak, és ha mindkét félről oké, akkor boldogság van. Nekem ez az elképzelés nagyon távolinak tűnik, dehát Pakisztán nincs is épp közel... 

Az út maga hazafele szuper volt, főleg a francia riviéra és utána a Monacói rész, ahol több száz méterrel a tenger felett haladt az autópálya alagútba be alagútból ki, miközben a kinti részeken egy szál szalagkorlát volt az elválasztó a szakadéktól és alatta a tengertől. Csodálatos látvány volt, sajnos túlságosan lefoglalt ahhoz, semhogy képeket csináljak, de ez szerintem rendben van így, ez pont olyan, amit élőben érdemes látni. Majdnem Velencéig eljutottunk az első nap, közben Muhamad megosztotta velem az ebédjét is, pedighát ahogy nézzük én közel sem vagyok tiszta a muszlim hit szerint, úgyhogy ezzel nagyon megtisztelt. A pihenőben segítettem neki kicserélni egy kereket a kamionon, jó móka volt, mert még soha nem csináltam ilyet, autón már igen, de azért a kamion böhöm nagy kereke más dolog. Végül, hogy megünnepeljük a napot, Muhamad kilopott egy dinnyét a rakomány közepéből cselesen, hogy ne lehessen látni, és nagy vigyorgás közbe kettészeltük, aztán befaltuk az egészet. Igencsak jólesett... Úgy beszéltük meg, hogy másnap reggel továbvisz még Mariborig, ha nem találok előbb olyat aki esetleg épp Budapestre megy. Fogtam a cókmókom, és elvonultam messzebb a kúttól, de végül konkrétan a sztráda mellett aludtam, vicces látvány lehetett néhány autósnak akik elég szemfülesek voltak, hogy kiszúrjanak.

Reggel jóval előbb ébredtem, mint sofőröm, úgyhogy stoppolgattam egy darabig, kiírtam, hogy Budapest, gondoltam, úgyis van fuvarom, max akkor szállok át a kényelmes kamionból, ha hazáig visznek. Ilyen komformista lettem. Nézegettek is rendesen az olaszok, hogy Budapest nem erre van, de sok kedvesen integető is volt. Végül felébredt Muhamad, kicsit meglepődött, hogy ott vagyok, de aztán útközben elég nagy hasznomat vette, mert már Szlovéniában a gyönyörű hegyek közt egy másik kerék durrdefektet kapott, elkelt még egy ember. Végül egy nagy kamionkútnál kirakott, adtam neki elérhetőséget, ha bármikor Budapesten járna, szóljon, őt is nagyon megkedveltem. Kábé tíz percig battyogtam körbe a benzinkúton kérdezgetve az embereket, amikor az utolsó pillanatban (épp szálltak be) találtam egy magyar társaságot, akik erre jártak túrázni és épp Pestre tartottak, ráadásul nagyon kedvesek voltak, és hazáig röpítettek.

kijutási kísérlet a pályára

pihenő a nagy út előtt

kerékcsere 1

finom puha ágy Velence mellett

Az utolsó hajnal

kerékcsere 2. A pályán - nehezítő körülmény

Hát ennyi volt. Majdnem három hét, plusz tíz euro, gugli szerint 5372 km. Ennyi a materiális egyenleg. A többi meg felbecsülhetetlen. Az jut eszembe, amit a főszereplő mond az Amerikai szépség végén

"Nem érzek mást, csak hálát. Hülye kis életem minden egyes percéért."