2012. december 23., vasárnap

ezzel a hegedűvel lenni baj

Barátaimtól került hozzám egy hegeda, és arra kértek, tegyem annyira jóvá, amennyire lehet. Tudniillik volt mit rajta, és előre ideírom a félreértések elkerülése miatt, hogy nem igazán sikerült, illetve semmi értelme nem lett volna. A legfőbb probléma ugyanis az volt vele, hogy nem jó szögben állt a fogólapja. Ez önmagában nem valami nagy gond, legfeljebb az teszi érdekessé, hogy a készítője hogy tudott szemet hunyni ilyen hiba felett. Megoldani ilyen gondot úgy lehet legegyszerűbben, ha lebontjuk a fogólapot (bontókéssel, szesszel, volt már szó erről többször is korábban), majd aláenyvezünk egy ék alakú jávorfa darabot (slejtni), amivel elérjük a kívánt szöget. Ha így túl vastag lenne a nyak, akkor cserélhetjük az egész nyakszárat is, ha megéri ez a munka, de ehhez anyag kell és sok idő. Szóval természetesen az első mellett döntöttem, meg ilyet még úgysem csináltam, gondoltam legalább a blogra is kerül valami...

Van olyan muzsikus, aki nem szereti, ha túlságosan alacsonyra vannak beállítva a hegedűn a húrok
De azér ez már nekik is túlzás lenne...
Neki is álltam szépen lebontani a fogólapot, ahogy azt a mestereimtől tanultam, meg ahogy magamtól rájöttem, de valahogy csak nem ment a dolog, és beigazolódott az a rossz érzésem a hangszerrel kapcsolatban, miszerint amit a kezemben tartok, csak részben hegedű, és legalábbis készítői kezében ez nem volt más, mint hegedűnek tetsző tárgy. Ugyanis a fogólap a teljes hegedűkészítői átgondolt hagyományt áthúzva szintetikus (azaz bonthatatlan) ragasztóval volt felerősítve, nem pedig enyvvel, ezzel is háromszor bekarikázva a hangszer eldobhatóságát, mint legfőbb érdemet. Ez sajnos mindig kiborít. És nem, nem drágább az enyv, mint a szintetikus ragasztó, csak egy kicsivel körülményesebb vele dolgozni. - tehát drágább - sóhaj - tehát marad a szintetikus... Nem véletlen ám az enyvezés a hegedűnél illetve a lantoknál és más vonós meg historikus pengetős hangszereknél. Ezek ugyanis több száz évekre lettek készítve, és arra, hogy bármikor, bármilyen hiba merül fel, azt lehessen orvosolni. És ha a Stradivarikat valami otromba véletlen folytán a mester szintetikus anyagokkal ragasztotta volna meg, akkor ma sokkal kevesebb lenne használható belőlük, a hangszerkereskedők, igazságügyi hangszerszakértők és más állatfajták bánatára.

Már a fogólap megbontási kísérlete előtt is gyanús volt ez a kifolyt "nedű", de gondoltam, hátha megoldja a denaturált szesz... hát nem...
A fogólap alsó végénél még egyértelműbb a dolog, enyv nem tud fehéres lenni megszáradt állapotban, legfeljebb sárgás-barnás, vagy áttetsző
Foghattam volna, és legyalulhattam volna az egész fogólapot mindenestül, és tehettem volna a helyére egy ébenfa érintőt, de ennek egyszerűen nem volt értelme. Ha a fogólapragasztáshoz szintetikus ragasztót használtak, akkor nagy esélye van, hogy mindenhova máshova is, így bármi történik ezzel a hangszerrel, komoly javítást szétfűrészelés nélkül nem lehetne rajta végezni... Úgyhogy meghagytam az ébenfa fogólapot a boltnak, és megtettem ami megtehető volt komoly anyagi befektetés nélkül annak érdekében, hogy játszani lehessen a hangszeren. Vagyis beállítottam a lábat, és annyira alacsonyra vágtam, amennyire csak lehetett úgy, hogy a vonóval még kényelmesen meg lehessen szólaltatni a szélső húrokat is külön-külön. Ezen kívül kicseréltem a lelket, erről nem is mondok semmit, lássatok és ámuljatok, hogy mit szenvedhetett az a szegény munkás, akinek ezt be kellett helyeznie.

Ugye adott a feladat, hogy lelket kell tenni egy elkészült hangszerbe, ami úgy nézne ki nagyjából mint a képen a jobb oldali. A kiindulás a baloldalinál is hasonló lehetett, csak aljaminőségű és nem sűrűszálú fenyőből. Namost betenni egy lelket macerás feladat, egy korábbi bejegyzésben már mutattam a lélekvas nevezetű szerszámot, amire felszúrom a lelket, hogy beillesszem, erre szolgál a jobb oldali darabon is látható hosszúkás vágás. Ha felszúrtam, utána már csak igazgatni kell apró mozdulatokkal, nem mondom idegölő munka, és nagyfokú türelmet érdemel de nem lehetetlen. A lényeg az lenne, hogy hézagmentesen illeszkedjen mind a két vége a tetőhöz meg a háthoz. De szerintem szerencsétlen ember, akinek ezt be kellett tennie nemhogy erről nem tudott, de semmit nem tanítottak meg neki arról, hogy kéne ezt csinálnia. Érződik a tömény izzadság, amiben a lélek is úszik a nyolc óra tapizástól és őrlődéstől, hogy végül úgy sikerüljön a helyére húzni a szánalmas fadarabot, hogy egy madzagot kötök rá, és levágom a maradékot, ami kilóg. Szóval miér? Biztos vagyok benne, hogy van olyan dolog, amit sokkal szívesebben csinálna ez az ember - de az élet kegyetlen.
ó jaj
ő meg lett az új
Szóval ez volt szegény hangszergyári dolgozó kálváriája, és nem volt más hátra, mint a lábvágás, illetve a felsőnyereg beállítása. Természetesen ilyen fogólapállással nem lehetett csodát tenni, azaz kifogástalanra megcsinálni a hangszert, de kényelmesebb, és elsősorban használható lett, szóval ennek örülök, de mivel nem vagyok hegedűs, sajnos nem tudom megmondani, hogy mennyit fognak ezzel a hangszerrel még szívni a gazdái, remélem minél kevesebbet.





előtte
utána - kapott egy kis fényesítést is most látom :)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése