2017. január 8., vasárnap

Bräuer 545 mandolin újranyakazás

A ma tárgyalt hangszer esetében nem volt könnyű dolgom az azonosítással. Egy mandolinról van szó, aminek elég jellegzetes formája van, de címke nem volt benne. Forma alapján kezdtem keresgélni az eredete után, és hamar a német-cseh hangszerek világában kötöttem ki. A két fő befutó a készítő tekintetében a Höfner, illetve a Cremona volt, de itt még korántsem volt lefutva a kör. Miután pár képet megosztottam a tippjeimmel facebookon, páran jelezték, hogy szerintük a hangszer Bräuer. Elkezdtem utánajárni a névnek, amiből egy meglehetősen összetett történet bontakozott ki, ezt most nagy vonalakban vázolom.



Anton Bräuer (1874-1940), az akkori Osztrák-Magyar monarchiai Schönbachból származó hangszerkészítő elsősorban mestermívű citeráiról volt híres. Ezen a területen egyébként nagyon sokan foglalkoztak hangszerekkel, körülbelül 1500 hangszerkészítőről vannak feljegyzések a XIX. század vége tájáról. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor 1918-ban Schönbach Csehszlovákia része lett 1938-ig, amikor Németország bekebelezte a területet. 1946-ban visszaállították az első világháború utáni határokat, így Schönbach újból csehszlovák fennhatóság alá került és át is nevezték Lubyvá. A német lakosság nagy részét (akik körülbelül a helyiek kétharmadát tették ki) áttelepítették Németországba. A hangszerészek jó része is szülőföldje elhagyására kényszerült, ők többnyire Bubenreuthban telepedtek le, Bavariában. Mint látható, egyáltalán nem egyszerű a környék története, ugyanakkor Európa egyik legfontosabb hangszerközpontjáról beszélünk. Rengeteg kiváló készítő származott innen, de szélesebb körben is ismert nem egy vállalat, aminek ide nyúlnak vissza gyökerei, pl. a Cremona, Framus, Höfner, Strunal, Hoyer...

Visszatérve a mandolin lehetséges készítőjéhez, három neves Bräuert tartunk számon, akik hangszereket készítettek. Anton (1871-1940), aki elsősorban kiváló citeráiról volt ismert, de készített sokfajta egyéb pengetős hangszert is. Az ő fia Alfred (1906-?), aki a széles körben ismert és szeretett jazzgitárokat készítette; illetve az ő fia, Manfred (1939-), aki szintén elsősorban gitárokkal és más pengetős hangszerekkel foglalkozott. Emellett fontos megemlíteni, hogy a Bräuer műhely számos segédet is foglalkoztatott, 1920-ban összesen 30-an dolgoztak a műhelyben. 1940-ben Alfrednek be kellett vonulnia, majd nem sokkal ezután amerikai hadifogságba esett több hangszerésztársával együtt, ahol azt tervezték, hogy kiszabadulásuk után Németországban próbálnak majd szerencsét. Alfred végül felesége és fia javaslatára Csehszlovákiában maradt, ellentétben pl. Fred Wilferrel, aki Bubenreuthban megalapította a Framus vállalatot (azt mondjuk nem tudtam kideríteni, hogy ő magától telepedett át Németországba, vagy kényszerből). Csehszlovákiában a kommunista mintának megfelelően a különálló hangszerészeket igyekeztek gyárakba tömöríteni, így jött létre a Cremona vállalat. A név egyébként nem újkeletű, mivel a Monarchia idején a környéket osztrák Cremona néven emlegették. Eleinte a Cremona gyár pusztán annyit jelentett, hogy volt egy központi épület, amiben, és aminek közvetlen környezetében helyezkedtek el a hangszerészműhelyek. Ezek közül kiemelkedett a Bräuer, ahova csak a legtehetségesebbek nyertek felvételt. Később, ahogy egyre inkább nyomták az ipari modellt, a készítők fokozatosan rákényszerültek a minőség helyett a mennyiséget előtérbe helyezni, és nagyjából ez jelentette a Cremona végét is. Közben megalakult Krnovban a Resonat, majd Jolana, ami ipari termelésben le is nyomta a Cremonát elég hamar. Alfred Bräuer 1968-ban ment nyugdíjba, ekkor kapott engedélyt rá, hogy családjával elhagyja az országot, és Neukirchenbe (egy másik fontos hangszerészközpontba) költözzön, ahol még élete végéig számos gitárt készített.

A hangszer, aminek javításáról most mesélni fogok, tehát nagy valószínűséggel Lubyban készült a  Bräuer műhelyben. Ez nem jelenti azt, hogy biztosan a névadó család tagjai a készítők, lehet, hogy a műhely számos dolgozója közül olyasvalaki, akit névről nem ismerünk. Akárhogy is, egy szépen elkészített mandolinról van szó, ami ugyan nem mesterhangszer, de körültekintően lett összerakva. A nagyipari termelés már sajnos ettől függetlenül látszik a felhasznált megoldásokban, az egész hangszertest rétegelt lemezből lett formára hajlítva ahelyett, hogy tömör fából faragták volna ki.


Az idő sajnos nem bánt valami kegyesen a mandolinnal, és valószínűleg a nem megfelelő húrok használata miatt mind a nyak kidőlt, mind pedig a rezonáns némileg deformálódott. Hogy a készítő nem számolt megfelelő húrfeszítéssel, vagy a hangszer korábbi gazdái tettek rá túl vastag húrokat, nem tudjuk, a problémát visszafordítani nem, csak javítani lehet. Sajnos a javítást meg is próbálták, ami szintén nem vált előnyére a hangszernek. Valami fehér ablakgittszerű anyaggal ragasztották vissza a nyakat, viszont nem sikerült teljesen a helyére illeszteni, így a nyakszög megváltozott, játszhatatlanná téve a hangszert. A fogólap test fölé nyúló része a nyak toldásán helyezkedik el, ez a toldás is "javítva" lett, amitől a fogólap vége felfelé ágaskodik, szintén lehetetlenné téve a játékot. A rezonáns deformációja szerencsére nem volt súlyos, így ezzel nem foglalkoztam, normál mandolinhúrokat használva valószínűleg nem fog tovább romlani, mivel felvált borda nincs a testben. És most jöjjenek a képek a hangszer állapotáról.

első ránézésre nem sok probléma tűnik fel
Közelebbről nézve látható, hogy a test fölé nyúló nyaktoldás nem igazán illeszkedik a nyak többi részéhez. Ez az elválás akkor keletkezett, amikor a nyakat kidőlése után megpróbálták visszaragasztani, és helytelenül nyomták vissza a helyére.
látható, hogy a nyak nyugalmi állapotban is szinte C-t formál, ami azt eredményezi, hogy a fogólap közepénél lefogott hangok nem tudnak megszólalni.
itt ugyanez
érdekes, hogy távolról nézve a problémák egyike sem érzékelhető, ebben az állapotban mégis legfeljebb falidísznek használható.
A nyak másik oldalán szintén látszik a toldás felválása, valamint az is, hogy a tető is felhajlott, amit az alá tömött gittszerű anyaggal igyekeztek rögzíteni, de így az nem tudott visszamenni a helyére, és ezért nyomta fel a nyak végi toldást.
"szakszerű" "javítás"
Nem kárhoztatom túlságosan a hangszert javítani próbáló figurát, biztosan nem a rossz szándék vezérelte, de a nem megfelelő anyagok és módszerek megtették a hatásukat. A nyakat ki kellett emelni a fészekből, amit persze meglehetősen bonyolított az utólagosan használt ragasztóanyag, ami cementszerű állaga miatt szinte teljesen érzéketlen volt mind a hő, mind gőz vagy vegyszerek hatására. Sok órányi szenvedés után végül két darabban sikerült kimenteni a nyakat a testből. A makk és a nyaktő a bontás során szétváltak egymástól, mivel ezek hagyományos csontenyvvel voltak egymáshoz ragasztva, amit viszont oldott a gőz.

A nyaktő viszonylag hamar kijött a testből, nem úgy a makk.
végül többnyire mechanikus módszerekkel, az illesztés kikaparásával sikerült kiimádkozni a bennmaradt darabot
festőspatulából készített vékony kaparószerszám
végre kiszabadult
jól látszik a cementszerű gittragasztó
Elsőként a test felsőtőke-felőli végét kellett rendbetenni. A kávalemezek is felváltak egyes helyeken, és ahogy már korábban is említettem, a tető is elvált a felsőtőkétől, ezt csak tessék-lássék módon orvosolták. Egy komoly tisztogatás, és a lemezek visszaragasztása után jöhetett a nyaktő rendbetétele. Először ezt is megtisztítottam a ragasztótól, majd a makkot visszaragasztottam a nyakszárra. A  nyaktövet két oldalról keményfa toldásokkal láttam el, amelyek a fecskefarkas csapolás részét képezik. Ezek teszik lehetővé, hogy a nyak szárazon is stabilan álljon. Ha a csapolás szárazon nem tudná megtartani a húrokat, akkor nem is igazán jó, ragasztót voltaképpen csak azért használunk, hogy a rezgések miatt ne tudjon kirázódni a nyaktő a helyéről.

a tető visszaragasztása
a nyaktő oldalirányú megtoldása
mindkettő száradása után jöhet az illesztés, aminek során a felsőtőke vájata pontosan a negatívja lesz a nyaktő alakjának
fecskefarkas csap jávor toldással
Ragasztáshoz készülve. A makk visszakapta ébenfa hegyét.
a nyak visszaragasztása - enyvvel, ami később szükség szerint bontható
száradás után
Ugyan a nyak visszanyerte egyenességét azzal, hogy a test fölé nyúló toldott részt is rendesen visszaragasztottam a helyére, ettől még a bundok között voltak egyenetlenségek, amiket szokásos módon, síkolással, majd a bundok profilozásával tüntettem el, így még alacsonyabb húrnyomást téve lehetővé csörgés nélkül.

Sárgaréz bundok síkolása. A festett fogólap miatt szükséges volt a maszkolás.
felpolírozott bundok

Mivel a nyakállás miatt a hangszer játszhatatlanná vált, igyekeztek valahogy ezt megoldani azzal, hogy magasra emelték a hidat. Egy ideiglenes mahagóni talpat toldottak az eredeti felsőrészre. Ezzel egyrészről elérhették, hogy kevésbé zörgött a hangszer, viszont hatalmas volt a húrnyomás, ami valószínűleg a rezonáns eltorzulásából is jócskán kivette a szerepét. Mivel a híd felsőrésze egy nagyon szép, míves darab, ezt nem cseréltem le, csak pótoltam egy új talppal, ami megfelelően illeszkedik a deformálódott tetőre. Az illeszkedés pontossága nem elhanyagolható, ezen múlik ugyanis egyrészről a rezgések átvitelének hatásfoka a tetőre, másrészt pedig a húrok nyomóerejének egyenletes eloszlása, ami a hangszer hosszú élettartamáért lehet felelős.

Így nézett ki a híd, amikor hozzám érkezett. Szerencsére a két rész nem volt összeragasztva, csak két fémcsappal toldva.
az új darab ovangkolból készült, új csavarokkal, melyek a felsőrész eredeti furataiba illeszkednek.
elkészült híd
A retusálás során először festéket kentem vékony ecsettel a hiányos felületekre, majd sellakkal kentem le őket, így védve a kopástól. Ez után a beállítás volt az egyetlen hátralévő feladat, aminek során a híd talpa is megkapta végleges alakját. Remélhetőleg jelen állapotában a hangszer még nagyon sokáig fog szolgálni, örülök, hogy egy ilyen régi és szép hangszerrel dolgozhattam. Most pedig jöjjenek a szokásos képek a kész hangszerről.

a nyak és a nyaktoldás újra a helyén

a másik oldal
a nyak újra egyenes
a testreigazított híd

Néhány előtte-utána kép:





 Végül pedig a kész hangszer.




Források a történeti részhez:
  • http://zither-virtuose.de/anton-braeuer.html
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Strunal_CZ,_a.s.
  • http://marek-rejhon.cz/?p=207
  • http://www.framus-vintage.de/modules/site/site.php
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Luby_(Cheb_District)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése