2012. június 15., péntek

Orfeus gambasszusgitár kávajavítás

Egy régi, és érdekes hangszer került hozzám nemrégiben, gazdájának nyújtottam segítséget a felélesztésének egy-két fázisában. Egy bolgár Orfeus basszusgitárról van szó, méghozzá violin basszusról, amit legtöbben Höfner gyártmányúként a Beatlesből ismerhetnek. Érdekes, hogy hegedű basszusnak van titulálva, ugyanakkor alakja sokkal inkább a gambaféléket idézi az ember eszébe. A nagybőgők közül is a legtöbbnek gamba felépítése van, mivel ennek csapott válla miatt sokkal könnyebb a játék álló helyzetben.

A hozzám került hangszernek a problémája, amit orvosolni voltam hivatott, az volt, hogy a hangszer alsó végénél a tető-káva-hát-tőke együttes megunta a bizonyára sokéves együttműködést, és úgy döntött, szólókarrierbe fog, aminek következtében viszont időlegesen használhatatlanná vált a hangszer. Egyszerűbben szólva minden el volt válva mindentől, és a káva is el volt törve egy helyen. Elég nehéz volt hozzáférnem az alkatrészekhez, ezért kénytelen voltam kicsit jobban felbontani a tetőt és a hátat, de nem teljesen, úgy csak még jobban megnehezítettem volna a dolgomat a lecsukással. Körülbelül a középső kávaívig feszegettem fel óvatosan a testet, a régi ragasztó miatt ez teljesen simán ment, nem is kellett semmilyen oldószert alkalmaznom, de azért éreztem, hogy ha végig akarnám bontani, már mindenképpen kéne valamit használnom, ezért csak addig csináltam, amíg hagyta magát. Az öreg hangszerek is csak olyanok, mint az emberek, csökken a tűrőképesség, és egy kisebb - nem jó helyen keletkező - erőhatás is képes nagy kárt okozni. Miután ezzel megvoltam, letisztogattam a felületeket, és kezdődhetett a ragasztgatás.

Először a felvált szegőléceket szorítottam vissza a helyére a kávák belső oldalán, hogy lecsukás után se legyen semmilyen zörgés, vagy pontatlanság belül sem.

A felvált szegőléc visszaragasztása a hát felőli egyik
Az ékek azért kellenek, hogy hozzáférjek a dolgokhoz...
És a másik odalon. Igazán üdítően hat ez a kékes árnyalatú kép itt
Ezután következett az előző képen látható kávatörés ragasztása. Azért ezt ragasztottam először, mert lecsukás után ehhez már nem fogok tudni így hozzáférni.
Teljes felületen kell szorítani, belülről pedig megteszi ezt a tőke.
Pontosság, pontosság, hogy szép legyen a végeredmény
A szegőlécek, és a törés javítása után következett a lecsukás, amiben - lévén bonyolult ragasztási feladat - Mörfi mindig lelkesen segédkezik, hogy őrületbe kergessen :)

Ugye, minden ragasztás előtt van egy próbaszorítás, ha okosak vagyunk. Szépen kiagyaljuk, mi hogyan és mennyire szorítson, és milyen sorrendben, aztán jól megjegyezzük, hogy majd ugyanúgy tudjuk megcsinálni élesben is.
Utána jön az ékelgetés, hogy teljes hosszában be tudjam ragasztózni a felületeket. Aztán a ragasztó.
És az éles szorítás, ami sosem úgy sül el, ahogy az ember eltervezi, ezért mindig odakészítek a közelbe néhány plusz szorítót. Olyasmi ez, mint a forma1ben a box utca, az ember számolja a perceket, hogy na vajon mennyi időm van még, amíg  a ragasztó megköt, és akkor már elvégeztetett. Szerencsémre időben sikerült helyesbíteni a Mörfi féle trükkökön, aztán jöhetett a száradás.
És száradás után jöhet az izgulás a szorítók levétele közben, hogy semmi nem csúszott el, szerencsére nem :)
Valószínűleg így nézhetett ki eredetileg a hangszer, legalábbis a nyakfészekben talált festékmaradványok alapján. Valamelyik előző tulajdonos eltávolíthatta róla a festéket és lelakkozta, ám - amint az az előző képen is jól látszik - ez a réteg vagy eredetileg sem volt valami szép, vagy már annak is volt ideje elöregedni, és megrepedezni, letöredezni. Az új gazdája valószínűleg olajjal fogja kezelni a lakkmaradványok eltüntetése után, ez egy szép megoldás a fa eredeti kinézetének megőrzésére.
A kávaragasztás után már nem volt sokminden hátra, a ragasztási felületeken kellett megcsiszolnom az anyagot a ragasztófelesleg és a kisebb egyenetlenségek eltüntetése miatt, majd jött az összeszerelés. Ez utóbbi közben vettem észre, hogy a nyak meglehetősen lötyög rögzített állapotában is, ez pedig nem a legelőnyösebb helyzet. Ezért újra kivettem a nyakat, és kipuskáztam a rögzítőcsavarok lukait, hogy újra tartson a menet. A puskázás elég fura szó erre a munkára, nem is igazán tudom, honnan származik, mindenesetre arról van szó, hogy egy rossz helyre fúrt, vagy kitágult lyukat betömünk fával, majd a jó helyre újrafúrjuk azt.

Kicsiszolás és felszerelés
Ilyen lett a kávatörés nyoma
Egy formás hátsó :)
Íme a megfáradt csavarmenetes lyukak.


Csináltam hozzájuk egy méretes fapálcikát, és szépen sorban betömtem őket.
Itt nem az esztétika a lényeg, hanem, hogy megszüntessük az eredeti lukat, mindjárt úgyis ugyanoda foglyuk befúrni az újat, hiszen a csavarok pozíciója nem változott a felső tőkében.

Ezekután a helyére illesztem a nyakat, és a csavarok meneténél némileg keskenyebb fúróval a kellő mélységig előfúrok a rögzítőcsavaroknak
Becsavarozom, és máris nem lötyög a nyak.



Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem szereti veszni hagyni a régi - esetleg sérült - hangszereket, mondjuk persze tudom én, hogy sokan foglalkoznak ezzel szerte mindenfelé, csak én vagyok tájékozatlan, de ebből fakadólag örömmel tölt el, ha valaki nem a kukának szánja látszólag használhatatlanná vált hangszerét.

3 megjegyzés:

  1. Hát ez is szívet melengető volt, főleg az utolsó bekezdés, és amit az öreg emberekről írtál még az elején. Te nem tudod, de ma én is dolgoztam, viszont közben állandóan ide-idekattintottam a blogodba, és szép lassan együtt töltöttük a napot, már majdnem mindent elolvastam. Vannak, akiket a rallye érdekel, mások a vonatokat lesik a sínek mentén, engem ez tud lekötni, de nagyon :)

    VálaszTörlés
  2. Messzemenően egyetértek Zsolto megjegyzésével. Külön öröm számomra az öreg hangszerekkel kapcsolatos mentalításod.
    Nagyon jó a blogod! Csak így tovább!

    VálaszTörlés