Az itt tárgyalt problémával szerencsére eddig nem nagyon találkoztam (ez volt az eddigi egyetlen alkalom - le is kopogom), ettől még bárkivel megtörténhet, és felettébb kellemetlen következményeket von maga után. Arról van szó, hogy egy hozzám került régi japán elektromos gitárnál a nyak eltávolításakor két rögzítő csavar egyszerűen az első mozdulatra elvált a menetes résztől. A másik kettő rendben kijött, dehát ez elég sovány vigasz. Az ilyen beletört csavarok eltávolítására több módszer is van, ezek közül a környezet hevítése érthető módon nem jött szóba (fa...), ahogy a csavarmentő készlet sem, mert a nyakrögzítők magjának átmérője kb 3 mm körüli, ebbe pedig egyrészt nehéz belefúrni (nem lehetetlen), de utána jó eséllyel a furat vékony falvastagsága miatt a csavarkihajtó csak szét fogja repeszteni a csavart. Előny viszont, hogy a környezet fa, tehát abba könnyebb fúrni, illetve később javítani.
Először is mindenkinek kedve szerint való újévet kívánok! Folytatom ünnepélyes alkalmakkori sorozatomat, így most az új év első napján egy sajátos javításról fogok beszámolni. Történt ugyanis, hogy még 2013 ködbe vesző őszén megkeresett valaki egy Cremona (öreg jóbarát) klasszikus gitárral, aminek alapvető problémája az volt, hogy kávája hosszában a jobb oldalon végig volt repedve. Ez önmagában nem valami súlyos sérülés, és legtöbbször könnyen javítható, anélkül, hogy fel kéne bontani a hangszert. Igen ám, csak amikor hozzám került a hangszer, kiderült, hogy a sérülés nem épp a közelmúltban történt, hanem a mostanra húszas éveit taposó tulajdonos kisgyerekkorában. Azóta a hangszer várta sorsának jobbra fordulását valószínűleg valahol a szoba eldugott részén.
Ami újabb meglepetésként ért, annak ténye, hogy bár a hangszer rezonánsa rétegelt lemezből készült, a káva tömör jávorfából volt meghajlítva. Ezért is vált lehetségessé egy ilyen jellegű sérülés, hiszen a rétegelt lemez rengeteg rossz tulajdonsága ellenére pont arra az egyre nem hajlamos, hogy a külső réteg szálirányában repedjen. Illetve, hogy egyáltalán repedjen. A rétegelt lemez legfeljebb eltörik, beszakad erőteljes külső hatásra, repedni csak tömör falemez tud.
De akkor mi a gond ezzel az egésszel, tömör fa, visszahúzatom a helyére a lemezeket, megragasztom, és kész. Nos, pontosan erre készültem, csakhogy a fa kivágása után is élő anyag marad, reagál környezetére, és ha nem kényszeríti ragasztás vagy más elemek formája megtartására, akkor bizony saját törvényeit igyekszik követni. Emiatt hangszerünk jobb kávájának két csíkja teljesen más irányba törekedett megvalósítani önmagát, lehetetlenné téve azt, hogy a hangszertestet kívülről szorítózva az eredeti állapotot állítsam vissza. Ugyanakkor a hangszer felbontása nagyon költséges lett volna, így egy eddig még nem alkalmazott sajátos és sajátosan barbár módszerrel javítottam meg a hangszert.
Így nézett ki a Cremona, amikor hozzám került:
néhol ráadásul kissé hiányos is volt a sérülés
a káva önmegvalósítási törekvései
látható, hogy a lemezek jócskán egymásra csúsztak, és mivel belülről nem tudok szorítózni a hangszer csukott állapotában, így más javítási módszer után kellett néznem.
Szóval nem bontottam fel a hangszer hátát, és nem tudtam kívülről megszorítózni, így valami más megoldás után kellett néznem. Közismert az a javítási módszer a nehezen szorítható szintben sem stimmelő sérüléseknél, hogy a repedés két oldalán két apró lyukat fúrnak, belülről pedig egy pakedlivel (kis méretű erősítő falemez) szorítják meg olyan módon, hogy a két lyukon keresztül damillal feszítik a belső felülethez. Ez a megoldás tulajdonképpen a vonós hangszereknél megszokott repedés-megerősítő módszer továbbgondolása, a lényeg, hogy elkerüljük a hangszer felbontását. Sajnos képet nem tudok mutatni a módszerről, és paintben most nem kezdenék el rajzolgatni, ha lesz egyszer egy ilyen javítás, fotókkal fogom dokumentálni. Vicces amúgy, hogy a külföldi oldalakon, ahol eddig ezzel a módszerrel találkoztam, mindenki úgy adta elő, hogy saját találmányáról van szó...
Lényeg a lényeg, hogy a fent említett módszer jelen esetben nem működött, mivel sokkal nagyobb szorítóerőre volt szükség a repedés szintbe-hozásához, mint amire a damil, vagy akár bármilyen vékony fém-szál képes lenne. Így továbbgondolva a dolgot úgy döntöttem, hogy a damilos szorítást csavarosra cserélem, így már elég erő lesz a szorításra, viszont két nagy lyukat kell majd eltüntetni a javítás végén. Annyi baj legyen.
íme saját kis barbár szorító-szerkezetem és a belülre kerülő erősítések még nyers állapotban
Akcióban a szorítás. Közben még persze különböző módokon rásegítettem a hatásra.
A ragasztás után adott volt egy - a lehetőségek szerint - szintbe hozott repedés és lyukak, amiket el kell tüntetni. A maradék minimális egyenetlenségeket citlinggel hoztam egybe, a lyukakat pedig bepuskáztam, de olyan módon, hogy ne a bütü (fa vége) álljon a lyukból kifelé, mivel úgy nem lehetne jól eltüntetni pácolással/ lakkozással. A fa vége ugyanis sokkal jobban beszívja a színanyagokat, és minimális páctól is túl sötétté válna. Ilyen módon puskázni kissé bonyolultabb, mint amikor pusztán egy furatot kívánunk újra csavartartóvá tenni. Így:
a háttérben az új műhely környezete
a fehér csík, ahol egy pár tized millimétert el kellett venni az anyagból, és lejött vele a felületkezelés. Ez sajnos elkerülhetetlen volt.
és a puskázás
volt, ahol a szokásos ragasztó-fűrészpor trükkel kellett kis hiányokat pótolni
aztán a puskázott lukak felületének ledolgozása
Végül nem maradt más hátra, mint páccal és lakkal megpróbálkozni vele, hogy a javítás és a sérülés nyomait eltüntessem. Íme a kísérlet, és eredménye:
tökéletesen eltüntetni a nyomokat persze legtöbbször csak ábránd, de idővel általában a színek jobban összejönnek, ha van egy kis szerencsénk a művészellátós pácokkal, amiket amúgy senkinek sem javaslok, mert botrányosan rossz minőségűek.
húr közelről
és a belső erősítések lucfenyőből
a lyukakat viszont meglehetősen jó hatásfokkal sikerült retusálni.
És íme a hangszer, sok-sok év után újra működésképes és megszólalásra váró állapotban.
Ugyan ez a hangszer még jócskán a tavalyi év munkája volt, lassan itt a blogon is beérem saját magamat, és remélem 2014-ben is sok érdekes témáról fogok tudni írni, ami remélem mindenki örömére és megelégedésére szolgál majd.
És megint eltelt majd egy hónap mióta legutóbb tiszteletemet tettem itten a blogon... Voltaképpen most épp uborkaszezonszerűség van, legalábbis ezt tapasztaltam az előző években is nyáron, ilyenkor a zenész játszik, akármilyen is a hangszer. Én meg különböző alkalmi munkákban tobzódom, meg készülök egy nagy útra, amiről majd a maga idejében beszámolok. Közben történt egy csomó minden, például a lomgitárral kapcsolatban, de arról majd külön bejegyzést fogok csinálni, mert érdemes. Most pedig egy még jóval korábban elkészült munkám jöjjön, pontosabban egy javítás. Egy cseh Lignatone gyönyörű jazzgitárról van szó, aminek amolyan teljes felújítását végeztem.
Egy nagy probléma volt a hangszerrel, mégpedig, hogy a nyakban nincs merevítőpálca. Ennek következtében az a helyzet állt elő, hogy a nyakban lévő hosszanti homorulat túlságosan nagyra nőtt, amit egy furcsa megoldással kompenzáltunk végül. Fém merevítőpálcát rakni a nyakba meglehetősen költséges és bonyolult művelet lett volna, nem beszélve arról, hogy az eredeti fogólapot már nem tudtam volna használni, aminek pedig például a berakásai elég egyediek és gyönyörű anyaga van. Így aztán az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egy ellenfeszített keményfával spékelném meg a nyakat hátulról, így kellően merevítve azt, és a rétegeltség miatt a vetemedéstől sem kell a későbbiekben tartani.
Nos hát ezt az elvet láthatjátok megvalósítva a következőkben. A merevítésen kívül még újrapácoltam/lakkoztam a nyakat, valamit újraszegélyeztem a fejet, új kulcsokat, hangszedőt, húrtartót szereltem fel, szóval meglehetősen új köntöst kapott a hangszer. Egyébként a Lignatone a csehek gibsonja, mármint a felső kategória gitárokból, ami egyértelműen érződik a hangszer kidolgozásán, ha már az anyagokon nem is annyira, mert a nyak továbbra is a tőlük jól megszokott bükk, de mégsem mondanám, hogy tuskóhangja van a hangszernek.
Na így festett a gyönyörűség érkezésekor. Gazdája elmondása szerint nem tudott ellenállni neki, a helyzet az, hogy én se tudnék. Nem gondoltam volna, hogy a csehek ilyen szép hangszereket is képesek voltak csinálni (és ha meg képesek voltak, akkor mért van olyan sok rossz Cremona? - persze tisztelet a kivételnek!)
Az eredeti fejkidolgozás. A hangszer tulajdonosa szerette volna fényes feketére fújni a fejet, így a gibson imitáció berakástól is búcsút vettünk.
Valószínűleg már nem gyári eredetű vágások és más finomságok sok helyen akadtak a hangszeren
A plusz nemkívánatos rezonátorként funkcionáló húrtartó is cserére került.
Az eredeti hangszedő és híd, szintén később cserélve lettek. Az utóbbi amúgy nagyon szép darab ébenfából.
személyes kedvenc a filctolldarabokból alkotott koptatótartó láb
és ikertestvére
a koptató szintén szemet gyönyörködtető oldalsó felfüggesztése
És az ok, amiért a hangszer gazdája a nyak újrapácolására és lakkozására szánta el magát. Nem igazán sikerült szépen elválasztani a feketét a fehértől. Ez a festés amúgy már szintén nem gyári.
A hangszer nyakbeillesztése valószínűleg a nem megfelelő húrok túl nagy húzása miatt már egyszer átesett egy komoly javításon, aminek eredményeként visszakerült a helyére, de például a tető egy kicsit deformálódott, és a szegély is meg lett vastagítva a hát és káva találkozásánál.
A régi kulcsok, és a lyuk, ami nem tudom, milyen célt szolgálhatott eredetileg...
A festés a fej felőli végen
És a lakk minősége...
néhol konkrétan nem is volt filmréteg...
Elsőként tehát leszereltem a cserés alkatrészeket, lemaszkoltam a testet, hogy annak ne sértsem meg a lakkozását, majd elkezdtem lecsiszolni a nyak lakkját, illetve a rámázolt fekete festéket. Közben rájöttem, hogy mire fel is volt feketére festve a fej hátulja és a nyaktő, ugyanis mindenféle csiszolási, kidolgozásbeli és javítási hibák tűntek elő, amiket aztán csak elég fáradságos munkával sikerült úgy-ahogy láthatatlanná tennem. A képek nagyon beszédesek:
Mint valami söréttel kilyuggatott házfal...
A fekete foltok azokat a helyeket jelölik, ahol az előző javítókollégának nem sikerült egyenletessé csiszolnia a felületet a nyaktő többi részével..
Érdekes, hogy a nyak test felé benyúló részét nem bükkből, hanem fenyőből készítették, ebbe is szép mély hibák maradtak, például a fekete vonal
A nyak állapota csiszolás után
És elkezdtem elkészíteni a korábban már említett famerevítés helyét marógéppel.
Egy darabig tudtam egyeneset marni egy vezetőfa segítségével de a nyaktő hajlása miatt nem tudtam teljes hosszúságában elkészíteni a vájatot a marógéppel
A fennmaradó körülbelül tíz centit kézzel kellett kivésni
De először egy furatot készítettem megfelelő mélységgel, hogy a végpont biztos legyen
bükköt vések
A vésés után pedig egyenletessé kellett dolgozni a vájat alsó felületét, amihez először mélységjelző furatokat csináltam, így jól látszik, hogy mennyi anyagot kell még elvenni
A kismaró saját állóadaptere sajnos nem volt használható, így csináltam hozzá egyet, ami megfelelt a célra. a menetes vége a szerszám testének szépen belevájta magát az erdeifenyőbe, így állítható is volt, és pontos is.
Végül aztán egy formafával csiszolással finomítottam az alsó felszínt, hogy egyenletes legyen.
A keményfa merevítés anyagát tekintve wenge, ami egy nagyon kemény egzotikus fafajta jellegzetes csíkos fekete-sötétbarna mintával. Nekem egy basszusgitár fogólapból volt maradék, ebből készítettem el a merevítést. Úgy alakítottam ki a formáját, hogy nagyon enyhén ék alakú legyen, ahogy a vájat is ilyen lett, így pontosan illeszkedtek egymáshoz. Emellett az alsó felületét a betétnek hosszában domborúra dolgoztam ki, hogy a ragasztáskor és az ezt lehetővé tevő beszorításkor visszafelé ható húzóerőt fejtsen ki a nyakra, nagyjából úgy, mint egy enyhén meghúzott pálca. A módszer egyébként eddig bevált, a nyak visszakapta egészséges görbületét.
A wenge anyag
A kidolgozás végső állomása felé
bepróbálgatás
Ezen a képen a nyak fogólap felőli homorulata látszik, ami túl nagynak bizonyult. Emellett sajnos az is látszik, hogy hiába szegélyes a fogólap, így is csak átvágták a bundok lábának... Így van ez, ha nem akarnak sokat dolgozni a hangszerészek...
A betét domborulata
ragasztás előtt
ragasztás. fontos, hogy úgy szorítsam be, hogy mindenhol felfeküdjön a betét, vagyis hogy a beledolgozott homorulat egyenessé feszítésével létrejöjjön a nyakat visszahúzó erő
Száradás után jöhet a ledolgozás
szintben
szép lett az illeszkedés is
Miután elkészült a merevítés, jöhettek elsőként a kozmetikai munkák, vagyis a különböző egyenetlenségek, lyukak lehetőség szerinti betömése, eltüntetése, valamint a fej felső felületében a berakás helyének feltöltése. Ezekhez a munkákhoz három anyagot használtam. A később színre fújt felületet (a fej felső lapját) üvegszálas autós gittel (műgyantával) kentem ki, ennek előnye, hogy szépen tömít, csodálatosan csiszolható, és nem ugyanúgy fogja a festék, mint a fát. Ahol pedig átlátszó lakk került a fára, ott a lyukakat kipuskáztam lehetőleg azonos anyagú facsapokkal. A szabálytalan mélyedéseket bükkporos faragasztóval kentem ki. Ezek után (újabb csiszolás persze előbb) lepácoltam a nyakat. Az volt az elképzelés, hogy az egész hangszernek sárga-fekete-króm lesz az alaptémája, és ehhez próbáltam igazítani minden alkaltrészt. Így a nyakat a testhez hasonló sárgára pácoltam, a merevítés látszó részét pedig feketére.
itt a puska apuska - szólt a gimnáziumi fizikatanár szóvicce
Az új kulcsok miatt a nekik szánt lyukakat a felső oldalon ki kellett bővíteni
kismaróval és fúrógéppel sikerült is megoldani
A kitisztított fej, most már inkább mint egy ásatási terület.
A berakás és szegély eltávolítás közben
puskázás és tömítés minden mennyiségben
A nyaktőnél egy óriási hézagot kellett kitölteni, amit ráadásul kitisztítani sem lehetett rendesen, mert túl mélyre száradt benne a fekete festék, talán ez is volt az oka a nyaktő lemázolásának...
Autós műgyanta, a tömítések legjobb barátja
szintbe dolgozva, sajnos a színárnyalat sosem lesz ugyanolyan, de így már jóval kellemesebb látvány
a felső oldalon ugyanez
A nyaktőnél egyébként látható felül egy sárgás folt, ami szintén valamilyen tömítő vagy alapozó anyag akart lenni, de olyan mélyen beleivódott a fába, hogy nem is lehetett komolyabb alakváltoztatás nélkül kiszedni a fából, így csak a ác fogja rejteni.
A fej színrefújása
és megcsiszolva. egyébként sima spré kiszerelésű akrilfesték.
Majd következett a fej körbeszegélyezése, illetve még előbb a próbálkozás a magasságának csökkentésével - első körben nem sok sikerrel
Végül a marokgyalum húzott ki a pácból
bandázsolás minden mennyiségben
És a végeredmény
A nyak és a merevítés új páca
Még a lakkozás előtt kellett gondoskodnom az új oldalpozíció-jelölőkről
A pácolást egyébként szeszes alapú fapáccal végeztem, figyelve arra, hogy mindig csak éppen nedves és ne csöpögős legyen a rongy, amivel a festékanyagot felviszem, ugyanis akkor könnyen foltosodhat a fa. Ahogy én tapasztaltam legalábbis ennél a világos színnél nincs szükség semmilyen külön alapozásra, a felület legyen zsírmentes, és necceljük fel párszor mielőtt pácoljuk. Najó ezt azért megmagyarázom. A neccelés egy olyan módszer, amivel azt akadályozzuk meg amennyire csak lehetséges, hogy nedvesség hatására a fa felszíni, elvágott rostjai felkunkorodjanak. És hogy mivel akadályozzuk meg ezt? Természetesen azzal, hogy nedves ronggyal áthúzzuk a fát, amitől felhajlanak a rostok, vagyis elérjük, amit nem szeretnénk elérni. Ezután finom csiszolópapírral a már száraz fát áthúzzuk, így letörve a felhajlott rostokat, majd ismétlünk tetszés szerint két-három, vagy akár öt alkalommal. A neccelés sosem lesz tökéletes, de nagyban megkönnyíti a későbbi felületkezelést.
Ami a fej szegélyezését illeti, ott megint szenvedtem egy sort a pillanatragasztóval, ami alig akart megkötni, de végül hajlandó volt több órás száradás után megtartani a műanyag szálat. szerencsére. Miután végeztem a fenti képeken látható dolgokkal, a következő amit csináltam, a lakkozás volt. Emiatt újfent köszönetem Ákosnak (linkeknél megtalálható blogja), amiért ismételten rendelkezésemre bocsátotta a lakkozókamráját, ami folyamatosan fejlődik, és már van szűrőmaszkom is, úgyhogy nem instant idegsejtvadászatot tartok lakkozások alkalmával. Csúnya dolog lenne
nyáladzó hülyévé válni azért, mert a nitrohígító kioldotta az
idegsejtjeim összeköttetéseit védő anyagokat... De talán nem fogok.
A
lakkozást amúgy mint az előbbiekből is talán kiviláglik
nitrocellulózzal csináltam, több rétegben, visszacsiszolással, és végül
felpolírozással. Ezután következtek a különböző alkatrészek
felszerelései, és beállításai, mint a híd, a húrtartó, a koptató
tartólábai. A hangszer részt vett még egy síkolás-profilozás,
finombeállításban, és egy nulladik bund, valamint felsőnyereg cserében.
Ezek már többször bemutatott munkák, úgyhogy most csak a képeket mutatom
róluk:
mielőtt nekiállok a lakkozásnak persze eltakarom a nem lakkozandó részeket.
És az első rétegek egyike
rámászik a cellulóz a fára
Végül egy tisztességes száradási idő után kibontjuk a karácsonyi csomagolást
És jöhet a polírozás előtti végső csiszolás 800-as, vagy 1200as papírral a felület finomságától függően
csisz
Úgy beszéltük meg a hangszer gazdájával, hogy azért némi élő jellegét meghagyjuk a merevítő betétnek, és nem töltöm ki teljesen a fa edényeit a lakkal, hogy látszódjon, hogy tényleg fa.
És a polírozás után
még a bükk is tud szép lenni
kamera által homályosan
kamera által világosan
a koptatólap új tartólábának alapanyaga
és a bele fúrt lyuk elkészítése - ó a régi szép idők, amikor még volt állványos fúró
a láb
És a fej végleges kinézete az új kulcsokkal, az álpálcatakaróval és az új felsőnyereggel
Az új húrtartó a helyén
Nulladik bund csere után
az újrasíkolt, profilozott bundok és a szép anyagú fogólap
és most valami egészen más - fej furcsa rövidülésben
Az új híd alapja, ez is feketére lett pácolva, és persze a tetőhöz igazítva
Az indigó vagy a kréta jó segítség a domborítás lekövetésében
beállított híd
Így szép lassan minden apró részlet összeállt és elkészült ahhoz, hogy újra megszólalhasson a hangszer, immár kényelmesebben és tisztábban, mint előtte. Szokás szerint készült egy kis videó a hangzásról, a fényképezőgép tartásáért köszönet Ritának! Szerintem bármilyen nagy jazzgitár gyártó megirigyelhetné ezt a hangszert, ami bár valószínűleg kapott az idők során hideget-meleget, és nem is a legminőségibb anyagokból áll össze, mégis egy olyan zeneszerszám, amit rohadtul nehezemre esett lerakni... Ez van, azért a csehek is tudnak valamit! Jöjjön most egy pár kép az elkészült hangszerről és a videó.
pózolj gitár, szomszéd házzal
egy tekintélyes hátsó
és még jól is állnak neki ezek a kulcsok
És a nyaktő nehezen retusálható részeivel egyetemben, legyen ez a zárás.
És íme a hangzás, ami egyébként kötelező gitároktatásaim terméke, egy Joe Pass gitáriskolai darab részlete, ami Blues intro névre hallgat. A húrok húrtartó és híd közti részein látható filcdarab a kellemetlen mellékzöngéket hivatott tompítani, amik sajnos az ilyen típusú gitároknál könnyen jelentkeznek...
