Yamaha SG tremolo kiékelés, fedőlemezek, áradozás

Ez a bejegyzés nem fog különleges munkákat tartalmazni, egy pár, főleg beállítással kapcsolatos témáról fogok benne szót ejteni, de leginkább azért írom, hogy megmutathassak egy különleges és szép hangszert, a Yamaha SG-t.

Bár nevében a Gibson legendás gitárjára utal, a szimmetrikus szarvakon kívül nem sok közöset mutathat fel az említett hangszerrel a Yamaha SG. Számomra gyönyörű a formája, nagyon tetszik ez a kerek fenék ezzel a nagy lapát testtel, de ez persze ízlés kérdése. Ami érdekessé teheti, hogy ötvözi magában a Les Paulok és az SG-k tulajdonságait. A forma az utóbbira hajaz, míg a domborított test és a nyak-kidolgozás inkább az előbbire. Ez főleg azért külön vicces, mert az SG a Gibson eredeti szándéka szerint a Les Paul második verziója lett volna, ám a névadónak nem tetszett sem a filigrán test, sem a forma. Így lett SG, azaz solid guitar (tömör gitár), ami viszonylag fantáziátlan név, de a történetet követve érthető. A Gibson aztán hamar rájött, hogy az LP népszerűsége nem csökken, így újból forgalomba hozták, de addigra már az SGnek is lettek rajongói, így mindkettő megmaradt, sokak örömére. A Yamaha olyan, mintha a két modell legjobb tulajdonságait ötvözte volna, és hála a tervezőknek van szakáll (erősítés) a nyak és fej találkozásánál. 

Az első ilyen hangszer, ami kezembe került, gyakorlatilag csak egy váz volt, hiányzott a szerelékek egy jó része, a teljes elektronika, és volt is mit javítgatni rajta. Végeredményében is leginkább junkie projekt lett, a minimálisan elképzelhetőt választotta a hangszer gazdája a működőképessé tételhez, így például nem kapott két hangszedőt, csak egyet. Ez számomra mit sem von le az értékéből, arról nem beszélve, hogy bármikor visszaállítható eredeti állapotba megfelelő alkatrészekkel.

A gitárról a hangszedők mellett hiányzott a híd is, ami új korában egy Floyd Rose rendszerű tremolo volt, ezt egy kiékelt olcsóbb Floyd Rose szabadalmas darabbal oldottuk meg, aminek viszont az egyik húrtartó babája hiányzott, ennek pótlásáról lejjebb.

megjött a gitár, először a bundokat síkoltam, profiloztam újra

ízléses fej

Az új hangszedő beszerelése. Inkább egy tisztességesebb darab került bele, mint kettő silány.

Yamaha ERG rozsdamentes acél bundozás és Sustainer beszerelés

Két újdonságot szeretnék bemutatni ennél a Yamaha ERG elektromos gitárnál. Az egyik a rozsdamentes acél bundozás, a másik a Fernandes Sustainer zengetőhangkitartó-elektronikája [kaptam egy helyreigazítást, miszerint a zengető sajnos már foglalt a reverb magyar megfelelőjeként - köszi!]. Egyik sem volt még itt a blogon, úgyhogy van miről beszélni. Maga a hangszer nagyon szépen összerakott darab, így megérdemelhet néhány költségesebb átalakítást is.

A bundozáshoz alapvetően valamilyen réz ötvözetet szoktunk használni, ezek közül a legelterjedtebb a 12, illetve 18%-os nikkellel alkotott elegy (rajtuk kívül még cink van benne, nem pedig ezüst, ahogy az elterjedt nevéből adódna). Ezeken belül létezik többféle keménység. Az ötvözetek jól megmunkálhatóak, és viszonylag tartósak is. Ezzel szemben a rozsdamentes acél sokkal keményebb, tartósabb, de legalább ennyivel nehezebb megmunkálni, akár a darabolásról, akár síkolásról van szó. Eszi a szerszámot, épp ezért drágább is ezzel bundozni. Élettartamban ugyanakkor kifizetődik a használata, hiszen keményebb, mint maga a húr, így nagyságrendekkel kevésbé kopik, mint réz-nikkel ötvözet. Hátrányként két dolog róható fel neki: egyrészt a keménysége miatt jobban eszi a húrokat is, mint puhább társai, valamint szintén ebből kifolyólag egy kicsivel fényesebb hangja is van. Mindezeket a tulajdonságokat összevetve is igen vonzó lehetőség ez sokak számára. Időről-időre csinálok rozsdamentes acél bundozásokat is. Itt most a képekkel rögtön a közepébe fogok ugrani, mert elfelejtettem a kiindulási állapotról fotókat készíteni.

egyből a közepébe: a fogólap csiszolás utáni állapot

Cort Hiram Bullock modell öthúrossá alakítás

Elég szokatlan átalakítást csináltam ezen a Cort gitáron. Öt húrossá változtattam a megrendelő igénye szerint. Elsőre ez igen furcsa kérésnek tűnhet, de van rá logikus magyarázat, ami Paul Dourge nevéhez köthető. Az Argentínában született gitáros egy sajátos módszert dolgozott ki a könnyebb gitárjáték tanulására, illetve gyakorlatára. A hagyományos hangolás helyett egy újat javasol, nevezetesen, hogy az E, A, D, G, H, e helyett inkább E, A, D, G, C, f-et használjunk. Ennek értelme, hogy ezzel a teljes hangolás szimmetrikussá és átláthatóbbá válik (minden két húr hangja között egy tiszta kvart a távolság). Normál esetben a G és H húr között nincs tiszta kvart, csak egy nagy terc, ami bizony valóban bonyolítja a helyzetet azok számára, akik valamilyen más hangszerről szoknak át a gitárra. Aki eleve gitáron kezd játszani, annak persze ez nem igazán jelent plusz bonyodalmat, egyszerűen így tanulja, és kész.

Izgalmasak azonban a következtetései, amiket levont kísérleteiből. Ugyanis arra lett figyelmes, hogy amikor egy hat húros gitárt áthangolt az általa kitalált hangokra, akkor az nagyban megnehezítette, olykor lehetetlenné tette számára egy csomó akkord tiszta lefogását (olyanokat, amikben mind a hat húron vagy le kéne fognunk valamit, vagy tompítanunk, de esetenként ez lehetetlen ujjrendet követelne). Rájött, hogy nem véletlenül van csak egy nagy terc távolság a második és harmadik húr között, ez teszi lehetővé ugyanis, hogy egyes sokat használt akkordok disszonancia nélkül lejátszhatóak legyenek. Érdemes kipróbálni. Számomra ez a legizgalmasabb része Paul Dourge elméletének, ahogy megkérdőjelez egy számára furcsa és alaptalannak tűnő hagyományt, de aztán felderíti a gyökereit, elismeri értékeit, és innen folytatja tovább saját útját.

Mivel a szimmetrikusan hangolt hat húr nehézségeket jelent az akkordozásnál, Dourge ezt a problémát elegánsan a húrok számának ötre való csökkentésével oldja meg. Így már minden akkord lefogható, mindig ugyanolyan ujjrenddel, így némi plusz hangtartomány elvesztése árán éri el célját. Így az öthúros gitár hangolása nála E, A, D, G, C lesz. Módszere - mint már említettem - elsősorban azoknak lehet hasznos, akik más hangszerről térnek át gitárra, illetve sokra tartják a tiszta átláthatóságot. Paul Dourge módszeréről itt olvashattok bővebben: link

És így jutunk vissza a most bemutatott munkához. Az öthúros gitárt úgy is el lehet érni, ha pusztán nem tesszük fel a hatodikat, ám a hangszer gazdája szerette volna, ha inkább kihasználjuk a fogólap teljes szélességét, és így kissé szellősebb lehet a húrosztás, legalábbis a felsőnyereghez közeli tartományban.

Mivel nem nagyon gyártanak öt húros hidat gitárra, megtartottam azt, ami gyárilag volt hozzá, csak éppen eltoltam úgy, hogy a vékony e-húr felőli öt baba kerüljön jó helyre. A felsőnyeregtől a hídig a két szélső húr helyzetébe cérnákat feszítettem ki, így tudtam meghatározni a hidat tartó két tőcsavar pontos helyét. Ezután csak puskázni kellett az eredeti furatokat, majd a megfelelő helyre újrafúrni őket.

a híd elhelyezése

Japán 70-es évek beli elektromos gitár beletört nyakrögzítő csavar

Az itt tárgyalt problémával szerencsére eddig nem nagyon találkoztam (ez volt az eddigi egyetlen alkalom - le is kopogom), ettől még bárkivel megtörténhet, és felettébb kellemetlen következményeket von maga után. Arról van szó, hogy egy hozzám került régi japán elektromos gitárnál a nyak eltávolításakor két rögzítő csavar egyszerűen az első mozdulatra elvált a menetes résztől. A másik kettő rendben kijött, dehát ez elég sovány vigasz. Az ilyen beletört csavarok eltávolítására több módszer is van, ezek közül a környezet hevítése érthető módon nem jött szóba (fa...), ahogy a csavarmentő készlet sem, mert a nyakrögzítők magjának átmérője kb 3 mm körüli, ebbe pedig egyrészt nehéz belefúrni (nem lehetetlen), de utána jó eséllyel a furat vékony falvastagsága miatt a csavarkihajtó csak szét fogja repeszteni a csavart. Előny viszont, hogy a környezet fa, tehát abba könnyebb fúrni, illetve később javítani.

szívet melengető látvány

Migma elektromos gitár koptató készítés

Azt hiszem Migmával még nem találkozhatott senki ezen a blogon, de ezt a hiányosságot most pótlom. A markneukircheni hangszermúzeum tanúsága szerint Migma névvel 1943-ban alapítottak céget, mely gyakorlatilag számos helybeli mester munkáit hozta forgalomba a márka alatt. A jól hangzó szó egyébként rövidítés, kibontva: MusikInstrumente Genossenschaft Markneukirchen - szabadon fordítva Markneukircheni Hangszer Szövetség. De volt érzékük, mert a Migma szó állati jól hangzik, le is írom még egyszer: Migma. Összességében tehát nem egy centralizált gyár termékeiről van szó, sokkal inkább önálló mesterek munkáiról, ez is nehezíti sok esetben az adott hangszer beazonosítását. Az általam bemutatott hangszer, ha értesüléseim nem csalnak, a Rockmúzeumban látható. Pontos típust nem tudok mondani, mind a Deluxe, Elektra, mind a 2000 néven futott Migmák mutatnak vele hasonlatosságot. Legnagyobb bánatom vele kapcsolatban, hogy csak szépészeti beavatkozást végeztem rajta, koptatót készítettem rá, az elektronikát csak beleszereltem, nem kötöttem be, és normális játszhatóvá tételéhez is jóval több munka kellett volna, amire nem volt igény. Így sajnos használati értékéről nem tudok regélni, bármennyire is szeretnék. Cserébe pár képen keresztül megmutatom ezt a nagyon furcsa hangszert, ami első pillantásra valahogy nagyon nincs rendben, de minél többet nézem, annál jobban tetszik, és a végén már nem tudom levenni róla a szemem... Mutatom, miről beszélek:

Az egyetlen statikai javítást a top-test elválásnál végeztem, visszaragasztottam a helyére, hogy ne legyen belőle szép lassan nagyobb probléma. A test egyébként szerény véleményem szerint bükk, a top meg háromrétegű lemez, ami így önmagában nem nagyon bíztat rá, hogy a hangjáról álmodozzak

Orfeus Hebros basszus- és szólógitár felújítás

Egy pár Orfeus hangszer járt már nálam, és be is mutattam őket. A mostani bejegyzés különlegessége, hogy rövid időn belül két különböző személytől került hozzám egy Orfeus Hebros basszus- és egy szólógitár is, nagyon hasonló problémákkal. Gyakorlatilag a testforma, és a megoldások többsége ugyanaz, a fő különbség józan egyszerűséggel a húrok számában van. Most egy kicsit jobban belemerülünk ennek a típusnak a tulajdonságaiba. A Hebros elnevezéssel kapcsolatban egyébként nem vagyok teljesen biztos, mert több helyen azt írják, az ezzel a névvel illetett modellek plasztikás tetővel készültek, míg a nálam járt hangszerek teljesen sík fedlaposak voltak (mindkettő részlegesen üreges). Ezért elképzelhető, hogy nem Hebros a típusuk, de más névről nem tudok, így forma alapján maradok ennél.

A javítások egyébként nagyjából rutinmunkák voltak, a bundozás és az elektronika rendbetétele, valamint a híd javítása, ami mindkét hangszernél hiányos volt.

A basszusról és a gitárról is elmondható, hogy a test üreges, egy tömör fenyő végigmenő tőkével, rétegelt tetővel és háttal, valamint kávával. A tetőn két f-nyílás látható, a felületkezelés anyagát nem tudom megállapítani, de könnyen beazonosítható a harsány sunburst fényezés. Érdekes, hogy az Orfeus plasztikás hangszereinél a tető és a hát is sok esetben tömör fenyőből lett kifaragva, ami sokat dob az értékén/hangján. Kifejezetten jellemző a fogólap rádiusza, ami szűkebb, mint bármelyik nyugati hangszeré, ez pedig nagyban befolyásolja a kényelmet, egyeseknek bejön, hogy jól rá lehet markolni, másoknak, akik sok hangot nyújtanak, ezen hangok gyakori gyors elhalása miatt kínszenvedés lehet. A fogólap feketére festett, a nyak rögzítését négy darab csavarral oldották meg. Mindkét hangszernél nulladik bund van a ma szokványos felsőnyereg helyett. A nyakmerevítő pálca működik, szimpla egyirányú megoldás, de nagyjából teszi a dolgát, csodákat nem várhatunk tőle. A fej felől állítható pipakulccsal, de nem hagytak túl sok helyet, így nagyobb szerszám esetében nehezen lehet hozzáférni. A hangszer leggyengébb megoldásai közé a fej és a hangszedők rögzítése tartozik. A fej a gitár és basszusgitár esetében is túl vékony. Nem döntött, tehát a fej alapsíkja nem zár be szöget a nyakkal (ez egyébként teljesen megszokott a fender típusú hangszereknél). A vékony fej a húrok húzásának hatására felfelé hajlik, ami miatt a felsőnyergen csökken a húrnyomás, esetenként akár zörgést is okozva. Ezt orvoslandó szereltek még egy húrleszorítót is a fejre, ami ugyan az előbb említett problémát többé-kevésbé megoldja, de egyrészt a csavaros rögzítése tovább gyengíti a fejet, másrészt a húrok minden hangolásnál súrlódnak ezen a fém alkatrészen, aminek eredménye a gyorsabb elhasználódás. A hangszedők egy tekercsesek, különleges kialakítással, gugliban bárki megnézheti hogy fest egy ilyen Orfeus pickup belülről. A hangjuk koruk ellenére szuper, a legfőbb probléma az, hogy a ház magassága nem állítható, így csak bizonyos beállításokban egyforma a nyaki és hídi hangszedő hangereje. Az elektronika nagyon egyszerű, mindkét hangszedőhöz tartozik egy hangerő potméter, ezen kívül pedig egy master tónus poti tágítja a hangzásbeli lehetőségeket. A kimeneti aljzat gyárilag ötpólusú DIN, amiből nyilván csak két lábat használtak, ezt az egyik hangszeren én cseréltem jack-re, a másikon már korábban megtették. A szólógitáron még található egy elég felejthető minőségű tremolorendszer, ami távolról a Fender Jaguarokban használt megoldásokra emlékeztet, de elég silány módon lettek lemezből kihajtogatva. Ennyit tudok elmondani róluk bemutatásképp, most jöjjenek a képek.

Előtérben az Orfeus basszusgitár bundjait teszem rendbe. A maszkolásra a festett fogólap miatt van szükség.

A basszusgitárnál a nulladik bundot cserélnem kellett.

jól látszik az összetéveszthetetlenül szűk fogólap rádiusz

Egmond üreges testű gitár felújítás

A hollandiai eredetű Egmond márkanév valószínűleg nem cseng sokak számára ismerősen, pedig egy időben az ő gyáruk volt a legnagyobb európai gitár-gyár. Uilke Egmond hangszerüzletében még kelet-európai hangszereket árult, fiai viszont az Egmond nevet már saját tervezésű hangszereik fémjelzésére használták. Apjuk 1932-ben indította vállalkozását. Általánosságban elmondható, hogy a gyár, ami végül Bestben épült meg, inkább az alsó-közép kategóriát célozta meg, így a minőség helyett inkább a nagy gyártási volumen volt a cél, mint pl. a Harmony Egyesült Államokbeli hangszergyártónál. Ennek ellenére azért voltak magas szintű hangszereik is, természetesen kisebb példányszámban. A márka történetéről itt olvashattok bővebben, van egy érdekes gyártósori videó is a 60-as évekből, tanulságos. Itthon nem nagyon találkozunk a márka képviselőivel, aminek a fő oka, hogy Kelet-Európát már ekkoriban is a jó kis csehszlovák és NDK-s hangszerek uralták. Az Egmond piaca elsősorban Nyugat-Európa és az Egyesült Államok volt, egészen addig, amíg meg nem jelentek az olcsó kelet-ázsiai, elsősorban koreai gyárak, ami aztán végül a cég csődjét is eredményezte.

A ma bemutatott hangszer önmagában valószínűleg a cég közép-kategóriás gitárjai közé tartozott. Gyakorlatilag egy akusztikus építésű Les Paul kópia. Üreges szerkezete ellenére alapvetően elektromos használatra van kitalálva, a lemezek rétegeltek, és nem gondolták túl a terveket. Két humbucker hangszedő kapott helyet rajta, így hangkarakterében is valószínűleg valahol a Les Paul és az átmenő tőkés ES széria volt a cél. A hangszer egyébként tisztességesen meg van csinálva, látszik, hogy volt már elegendő tapasztalatuk a gyártásban, amikor ez a hangszer kijött. Inkább a megoldások hagynak még némi kívánnivalót maguk után, nem a megvalósítás. 

A hangszer gazdája arra kért meg, hogy hozzuk ki a lehető legtöbbet a hangszerből, hogy egy jól használható profi gitár legyen belőle. Ehhez először is rendbe kellett hoznom a hangszer belsejében a bordafelválásokat, átalakítanom a gagyi nyakfelfüggesztést és újragondolni a híd-húrtartó megoldást. Ezen kívül persze sokminden más is megváltozott a hangszeren, de erről a képeket követve írok.

ezt rejtette a fogólap egyik berakása

Ez a nyakrögzítési megoldás pedig már ismerős lehet a hagyományos orosz gitárokról. Annyi a különbség, hogy itt a fogólap felől is megcsavarozták a nyakat, gondolom nagyobb stabilitás elérése érdekében. Ettől persze még ezzel a módszerrel is össze-vissza mozog a nyak.

Ahogy különszedtem a nyakat és a testet, párhuzamosan kezdtem el dolgozni a kettőn. A testen először a bordázatot ragasztottam meg, mert sok helyen felvált. A tetőn szimpla X-bordázat volt, míg a háton semmi, a kettő között pedig egy - a cimbalom lélekhez hasonlatos - összekötő faelem volt beragasztva. Ez elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a gitár eredeti tremolos hídmegoldásának a megfelelő stabilitást biztosítsa, több-kevesebb sikerrel, ugyanis a testben az összes tetőre ragasztott elem felvált. A tremolohoz a hangszer gazdája nem ragaszkodott, így azt eltávolítottam a gitárról (egyébként nem kár érte, mert nagyon kezdetleges konstrukció volt). Ehelyett egy, a jazzgitárokon bevált húrtartó, és hídmegoldás lett a nyerő, ezt majd látjátok. A nyakon mindeközben ráncbaszedtem a bundokat, megsíkoltam, profiloztam őket, majd a nyaktövet vettem kezelésbe, és ráragasztott fadarabokkal olyanná alakítottam, hogy hagyományosan be lehessen ragasztani a nyakfészekbe, így egy valóban stabil nyakat teremtve.

Jolana Tornado - egy vitatott értékű hangszer

Ezzel az írással talán a legrégebb óta halogatott-tologatott bejegyzésemet teszem közzé. Ennek oka nem a bemutatott munka nagyságában, vagy bonyolultságában keresendő, hanem magában a hangszerben, amivel itt foglalkozok. Jolana Tornado. Volt már Jolana itt épp elég, és tudhatjátok, hogy kifejezett pártolója vagyok ezeknek a hangszereknek, a Tornado viszont igencsak megosztó. Nem nagyon lehet még egy ilyen problematikus felépítésű és rendszerű gitárt találni, ennek ellenére egyre többen fedezik fel maguknak a (többnyire) vörös bestiát, és szeretnek bele. Kustán Sándor barátom jóvoltából az utóbbi években jócskán el voltam látva Tornadókkal, és nem mondhatnám, hogy öröm volt velük dolgozni. Átküzdöttem magam legalább 5-6 darab elektronikáján, mire most ezeket leírom. Ennek ellenére nem eldöntött még az én fejemben sem, hogy milyen a hangszer értéke. A lényeg, hogy most fejest ugrunk a tornádóba, és hagyjuk hogy magával sodorjon :) Hozzá kell még tennem, hogy annak ellenére, hogy sok hangszer járt nálam, talán egyen, ha ténylegesen játszottam is, mert a többit a gazdájuk maga rakta össze. A tapasztalataimról lejjebb.

Jolana Tornado életnagyságban (forrás: sixtiesguitars)

az egyik páciens szétszedés előtt

itt azért van pár hibalehetőség

Egy elgyengült nyak és a szabványok története

Újabb ötmillió év után ismét írok blogot. Hetek óta ez az első vasárnapom, amikor nem valami vizsgára kell tanulnom és ráérek írogatni. Pedig nem is egy bejegyzés képanyaga várakozik a gépemen megosztásra, igaz, hogy nem mindegyik hangszerészeti illetőségű, de abból is van épp elég. Még mindig készül a három titokzatos hangszerem, amik teljesen nem titokzatosak egyébként, csak majd elkészültükkor szeretnék megosztani róluk képeket. Emellett volt egy pályázat, amire hulladékból kellett valamilyen zeneszerszámot előállítani, erre is készültem valamivel, ha lement a zsűrizés, és az eredményhirdetés, ennek a készülése is felkerül majd ide. Szóval történnek a dolgok, csak itt a blogon állt meg az idő...

Hamarosan kitelnek inaséveim is, és egyelőre nem is nagyon tudom, hogyan tovább, mivel a saját műhelyhez még nincsenek meg a lehetőségeim anyagilag. Szóval valószínűleg nehezebb idők jönnek, de majd valahogy megbirkózom velük.

A mai (illetve már több hónapja várakozó) anyag egy elektromos gitár, aminek a merevítő pálcája megunta már a nyak fogságát és nemes egyszerűséggel szétrepesztette fogságban tartóját a fej közelében. Ennek többek között az volt az oka, hogy nagyon vékonyra hagyták a gyárban a nyakprofilt.

 A hosszanti repedések miatt a pálca teljesen állíthatatlanná vált, és további repedésekkel fenyegetett

Első megoldásként persze megpróbáltam a jó öreg Titebond faragasztóval összehúzni a repedéseket, hátha nem kell nagyon megbontani a felületet, de ugyan a ragasztó megszüntette az addigi repedéseket, az állítócsavart forgatva rögtön újabbak keletkeztek... Így tehát nem maradt más lehetőség, mint hogy eltávolítsam a sérült részt, és hibátlan fával toldjam be. A legtöbb elektromos gitárhoz hasonlóan ennek a hangszernek is jávorból volt a nyaka, így én is ezt használtam merevítésnek. A fenti képen az alkoholos filccel berajzolt vonal a kivágandó részt jelöli. 

Kivágtam egy háromszögletű szeletet a nyakból, majd a negatívját elkészítettem jávorból úgy, hogy a közepére véstem egy árkot a pálcának. Meglehetősen pepecselős munka az ilyen, mert nagyon fontos a pontos illeszkedés, és ezt csak sok próbálgatással lehet ellenőrizni. Attól a későbbiekben sem kellett tartanom, hogy esetleg a ragasztás fog elengedni, a már említett ragacs tényleg erősebb magánál a fánál, szóval máshol eltörhet, de ott tuti nem fog. Viszont egy hajszálnyival vastagabbra hagytam a folt anyagát, mint amilyen az volt eredetileg, persze ez kézzel szinte érezhetetlen maradt, mivel csak tizedmilliméterekről van szó, mégis számít a nyak erősségében.

A kivágás és a pálca, aki végre világot láthatott

de csak egy ideig

a toldás

és a világ kapui újból bezárultak a pálca számára, csak az állítócsavar lyukát hagyva nyitva neki...

a - még meglehetősen kényelmetlen - nyakprofil.

véső gyalu kés

végül csiszolás

a szín természetesen nem megegyező, nem volt ilyen színű jávorom...

Persze nem hagytam nyersen a felületet, eleve a nyak is lakkozva volt, valamint ha nyersen hagynám a felületet, nagyon gyorsan bepiszkolódna a friss toldás, és akkor aztán tényleg elütne a színe a nyak többi részétől. Szokás szerint vékony nitrocellulóz réteget kapott a toldás és a környező csiszolt felületek is, miután valamennyire megpróbáltam a színeket összehozni híg páccal. A későbbiekben egyébként a sárguló nitrolakk és a fa öregedése miatt valószínűleg közelebb kerülnek az árnyalatok.

Maszkolás és pácolás a háttérben meg nincs semmi látnivaló

és lakkozás után

polírozás eredménye

fények

De nemcsak a nyakkal voltak gondok ennél a hangszernél, hanem a hardverrel is, nevesül a híddal, aminek  tőkéje valamilyen porózus fémötvözetből készült hasonlóan más olcsó hangszerekhez, és teljesen darabjaira esett, olyannyira, hogy már nem is lehetett beleakasztani a rugókat (hagyományos stratocaster tremolóról van szó). Emiatt újat kellett vásárolni, és itt jön a képbe a cím második része. Ugyanis egyszerűen képtelenség olyan alkatrészeket találni olcsó hangszerekhez, amelyeknek stimmelnek a méretei... Olyan ez, mintha a Szovjetunióban próbáltam volna beszerezni alkatrészeket egy nyugati biciklihez... Ráadásul mindenhol úgy árulják a pótalkatrészeket, hogy nincsenek feltüntetve az adatok, vagyis próbálják elhitetni veled, hogy ne félj, jó lesz. A szomorú az az egészben, hogy lehet, hogy én hangszerészként át tudom hidalni az ilyen problémákat, de egy laikus ha ilyen alkatrészekkel saját maga szeretné fejleszteni a hangszerét, csúnyán pórul járhat, és erre nem hinném, hogy lenne cseregarancia, hogy nem stimmelnek a méretek (de még ha van is, ki szeretné vállalni a visszaküldés akár hónapos procedúráját, amiből a szállítási költséget ráadásul ő fizeti).

Egyszóval szívás. És ez tényleg egy szó. Beszereztem egy hangszerbolton keresztül az alkatrészt, ami egyébként nem is annyiért jött meg, amennyiért kellett volna, de ez mindegy, aztán megpróbáltam beszerelni a cuccot a helyére. Elsőre örültem, hogy belemegy a gödörbe, ami a hídnak van kihagyva, ez már jó pont. De aztán a rögzítőcsavarok helyei természetesen már egyáltalán nem stimmeltek, és ami a legrosszabb, hogy a rugókat tartó tőke túlságosan szélesnek (vagy hosszú, vagy vastag... a képeken látszik...) bizonyult, így alapjáraton nem fért bele a testbe, vagyis nem lehetett felcsavarozni a hátsó fedőlemezt. Úgyhogy jöhetett a köszörülés, órákon keresztül, mert egy ekkora acéltömbből másfél millimétert ledolgozni órákba kerül. Ráadásul figyelni kell, hogy ne melegedjen túl se a munkadarab, se a gép, szóval jó buli volt. A csavarok helyét meg kipuskáztam, és újrafúrtam. Persze a szintén cserés hátsó fedőlemeznek sem stimmeltek a csavarhelyei, annyi baj legyen... Végezetül készült egy ében felsőnyereg is a hangszerhez, külön misét megérne egyébként kitérni a fejen a kulcsok abnormális elhelyezésére, ami miatt a húrok képtelenek egyenesen kifutni a felsőnyeregből. De inkább jöjjenek a képek, amik beszédesek.

készül a puskaanyag

Itt a puska apuska

íme a nemjóhelyenlévő csavarlyukak, és a rétegeltlemez test, amin átizzad a ragasztó

a tremoló rugóinak tartófülének csavarjainak lyukait is ki kellett puskázni. És nem. Nem lehet kevesebb birtokos jellel vagy raggal vagy mifenével leírni

A tőke ami nem volt jó

Amúgy teljesen minőségi, tartós darabnak tűnik, működik szépen, csak nem stimmel...

A maszkolószalag mutatja, mennyit kellett ledolgozni

Pár óra múlva jöhetett a finomcsiszolás

Ami óriási mázli, hogy a csavarlyukak elég mélyre voltak bevágva. Ezt előre lemértem, de még így is féltem, hogy valami nem fog stimmelni. De szerencsére stimmelt

Új csavarhelyek. Csak picit térnek el az eredetitől... És a tőke, ami már jó

ében felsőnyereg

Mindazonáltal tetszetős hangszer, csak nézzétek hogy terpesztenek a fejen a húrok... Csak tudnám mi nem tetszett nekik a hagyományos Fender fejen. Lehet, hogy először Jacksont akartak csinálni, csak aztán valahogy strato sikerült...

És hátulról

Alaktrészbeszerzés szempontjátóból nagyon tanulságos történet volt ez a javítás, csak kár, hogy nem lehet belőle tanulni semmit. Mer most mi? Készleten ugye senki nem tart ilyeneket, mert nincs rá elég kereslet. De még ha lenne is valakinek itthon készleten, biztos, hogy méregdrága lenne. Ehelyett vagy berendeled valakivel, és akkor nem kell vele vesződnöd, de ha nem tetszik is meg kell venned, plusz rápakolják a maguk hasznát, vagy berendeled te, és fizeted a szállítást, plusz dönthetsz egy 800x600 pixeles kép alapján, hogy most akkor kell ez a híd vagy nem... Ilyen jó ez... A lényeg végülis, hogy sikerült a nehézségek ellenére is.