G&L JB 2 átalakítás

Egy G&L JB 2-es basszusgitárt volt szerencsém átalakítani. Leo Fender a neve után elnevezett cég elhagyása utáni márkájának hangszeréről van szó, ami megfelel annak a magas színvonalnak, amit a világhírű feltaláló szabott meg. Kőris test, juhar nyak, rózsafa fogólap. A felületkezelés vastag poliuretán vagy poliészter, de mivel az ilyen típusú hangszerek amúgy is ritkán készülnek vékony felületkezeléssel, ez nem meglepő. Egy felsőnyerget készítettem rá, megsíkoltam a bundokat, és a hangszer tulajdonosának kérésére egy gyári koptatót igazítottam olyanra, hogy jól álljon a hangszernek. Gyárilag koptató nélkül érkezik, ami a Jazzbass stílusához szokottaknál hiányérzetet okozhat, főleg hogy a test is homogén színvilágú. A hangszer gazdája jó érzékkel egy fehér gyöngyházas csillogású koptatót választott, ennek az íveit igazítottam olyanra, ahogy szerintem a testhez legjobban passzolt, és nem változtatta meg a hangszer jazzbass stílusát.

gyárilag így fest a G&L JB 2

Javított hangszerek a teljesség igénye nélkül V.

A gyűjteményes javításjegyzékem ötödik részéhez érkeztünk, amiben olyan hangszerekre vethettek egy pillantást, amikről nem fog önálló bejegyzés születni. Ha a fészbúk oldalamon keresgéltek, akkor a képek között sok itt mutatott darabbal találkozhattok még.

Elsőnek itt egy bolgár Kremona gamba alakú basszusgitár, amin az elektronikát tisztítottam, javítottam, így készítettem pár képet az amúgy belül meglepően tiszta potméterekről is.

itt azért volt rendesen mit kitakarítani

Floyd Rose tremolo bemutatás két Samick gitáron

Előre leszögezném, hogy én zenészként nem szeretem a Floyd Rose rendszert. Sőt, egyáltalán a tremolokat sem. Ennek nagyon egyszerű oka az, hogy nem használom őket. És sajnos attól sem kell tartanom, hogy előbb-utóbb kimerítem az általam gyakorolt technikákat, mert a hangszerész munka mellett paradox módon elég kevés időm marad zenélni, és a hangszerekben is sokszor többet gyönyörködöm, mint amennyit játszani tudok rajtuk. Mindezek ellenére most a Floyd Rose tremolókról fogok írni, mivel egyrészt tisztában vagyok a problémával, amit ez a rendszer leleményesen old meg, másrészt igen sok Floyd Rose-os (és itt most elsősorban a licencelt változatokat értem ez alatt) hangszer megfordult már nálam.

Hangszerész szemmel a Floyd Rose maga a szenvedés, az időlopó beállítások császára. Aki csak a zenész oldalról találkozott az eszközzel, és becsületesen elvitte hangszerészhez a gitárját, ahányszor más vastagságú húrkészletre váltott, mindebből semmit sem tapasztal, mert egy jó Floyd Rose előnye, hogy ha egyszer be lett állítva, onnantól azonos típusú és vastagságú húrhoz tökéletesen beállítva marad. De inkább nézzük meg előbb, hogy jött létre ez az egész.

Kezdjük azzal, hogy a tremolo a zenei szaknyelvben a hangerő ütemes váltakoztatását jelenti, és a vibrato a hangmagasságét. Ez persze senkit nem fog megzavarni gitáros körökben, de nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk, ha esetleg valaki okoskodni akarna nekünk. :)

Floyd Rose a nevével fémjelzett hídmegoldás weboldalának tanúsága szerint fiatalkorában igazi tremolo gyilkológép volt. Emellett ékszerészettel is foglalkozott, így otthon volt a fémek világában, úgyhogy nem átallott változtatásokat foganatosítani akkori hangszerein. Hendrix és Blackmore szólóinak hatására ő is szerette volna extrémebb módokon is használni a tremolot, de ezt az akkori modellek, pl. a Fender hat ponton rögzített hídja, vagy a Bigsby, és más görgős megoldások nem nagyon támogatták. Az előbbieket nem lehetett nagyon hátra, tehát húrfeszítő irányban mozdítani, az utóbbiakkal pedig nem lehet igazán extrém nyújtásokat véghezvinni a húrfeszítő henger kis átmérője miatt. Először a Fender típusú hidak lebegősre állításával próbálkozott, de így a tremolok igazi mumusát, az elhangolódási problémát tetézte. Azzal ugyanis, hogy a húrt nyújtjuk, vagy épp lazítjuk, minden alkatrésznél a húrral való érintkezési pontokon elmozdulást tapasztalunk. Vagyis elmozdul a húr a tremolo blokkban, esetenként a híd alaplemezén - ha hozzáért -, a híd babáin, a felsőnyeregnél, a húrleszorítónál, és a kulcsok tengelyein. Ezek mind súrlódó részek, és a súrlódó részek bizony nem viselkednek könnyen leírható szabályok szerint. Az egész dolog pedig ott válik kézzelfoghatóvá (vagyis inkább füllel hallhatóvá), amikor a húr valamilyen tényező miatt nem képes visszatérni a tremolozás előtti állapotba, így pedig a megváltozott húrfeszesség elhangolódást eredményez. Akit a téma komolyabban érdekel, annak melegen tudom ajánlani Iván cikkét az Aktív gitár oldalon. Nálam sokkal szemléletesebben elmagyarázza a problémát, és nyújt megoldási javaslatokat is. Én inkább visszatérek a Floyd Rose-os történethez. Feltalálónk a történet szerint egy véletlen folytán jött rá, hogy a húr elmozdulása okozza a hangolódást, és erre éveken keresztül keresett megoldásokat. Először a satus felsőnyerget hozta létre, majd 1976-ra megszületett a ma is ismert Floyd Rose tremolo, ami a húrok mindkét végpontján satus, így gyakorlatilag nincs olyan elem a hangszeren, ami tremolozás közben súrlódna a húrral. 1979-ben szabadalmaztatta is találmányát, és nemsokára talált is neves érdeklődőket, pl. Eddie Van Halent, aki nagyot tolt a cég szekerén. Együttműködtek a Fernandessel, a Boogie Bodies gitárvállalattal, illetve aztán a Kramerrel, akik előszeretettel használták hangszereiken a megoldást. A névvel aztán szinte egy időben gomba módra szaporodni kezdtek az olcsó klónok, az általuk okozott problémát pedig a vállalat nem perekkel, hanem inkább az al-licenc értékesítésével oldotta meg. Persze nem álltak meg a fejlesztéssel, azóta kitaláltak egy olyan megoldást, ahol a hídnál nem kell imbuszkulccsal rögzíteni a húrvégeket (ez a Speedloader változat - Iván), de egyrészt a használatához speciális húrkészletre van szükség, másrészt itt a húrvég el tud mozdulni hosszirányban.

A leírtak alapján tehát úgy látszik, a Floyd Rose a tökéletes tremolo rendszer azoknak, akik nem akarnak hangolgatni, és időnként szeretnének igazán vad húrtépéseket rendezni a gitárjukon. Két ponton azonban árnyalnunk kell a képet, az egyik pont a rugó, a másik pedig a híd tőcsavarokkal érintkező éle.

A rugók, mint minden más itt a földön, változnak, és egy idő után elfáradnak. Emiatt megbízhatóságuk nem 100%-os, de ez még nem szól a Floyd Rose ellen, hiszen nem nagyon ismerünk olyan tremolot, ami nem rugókkal működik.

A tőcsavaroknak feszülő él viszont igen komoly gondokat tud okozni, és ennek bizony van alternatívája a görgős tremolo megoldások személyében, például a Kahler tremoloknál, amik szintén szuper találmányok. Persze erre mondhatnánk, hogy a csapágyak is súrlódnak, és ez bizony így van, de nem akarok kihozni nyertest a tremolok közül, csak azt mondom, nem teljesen lefutott a meccs egyik induló számára sem. 

A legkomolyabb probléma a Floyd Rose-okkal azonban nem a konstrukcióban keresendő, hanem a jogi megoldásokban. Azzal, hogy Floyd Rose nem perelte be találmánya lekoppintóit (valószínűleg nem is ment volna vele semmire), hanem inkább valamennyi pénzért eladta nekik a "Floyd Rose licensed" nevet, elért egy igen pozitív eredményt, nevezetesen, hogy az ő neve került a Floyd Rose alakú egységekre. Egyúttal hozott egy bődületesen rossz döntést, ugyanis innentől kezdve még a Floyd Rose alakú legutolsó bélsár is az ő neve alatt futhatott potom pénzért, ez pedig komoly imázs veszteség (vagy hogy mondják).

A hétköznapi zenész pályája elején jó eséllyel nem egy eredeti Floyd Rose-zal fog találkozni, hanem valamilyen allicencelt változattal, amiknek a hatalmas problémája, hogy egyszerűen trágya anyagból csinálják őket. Meghúznád a csavart, de elnyalja a menetet, a tőcsavaron felfekvő él kétheti használat után nagyjából a köves terepen meghajtott fűnyírógép pengéjével versenyezhet, a húrt beszorító blokk mellől pedig egész egyszerűen kicsúszik a húr, mert az viszont keményebb ötvözetből van. Van persze egy-két igényesebb gyártó, a Schaller (az eredeti Floyd Rose-okat is ők csinálják, illetve a Floyd Rose Special Koreában készül, ott a blokk és a babák spiáterből vannak, de az igénybevételnek kitett alkatrészek acélból - Iván), az Ibanez (bár náluk már találkoztam rossz minőségűvel), de a többség csapnivaló. A Floyd Rose-nak lényegi tulajdonsága, hogy állati kemény acélból gyártják minden elemét épp azért, mert máshogyan nem működik rendesen.

Szóval ha találkozol egy hulladék Floyd Rose-zal felszerelt hangszerrel, elsősorban ne a névadót hibáztasd.

Na de a kisebb regény után most már térjünk a dologra, mégpedig két Samick hangszer javítására. Az elsőnél rendbetettem a teljes hangszert, és így a tremolot is, a másodiknál cseréltem is a tremolot egy jó minőségű Schaller Floyd Rose-ra. A felépítését mégis az olcsóbb darabon fogom megmutatni, mivel azt szedtem szét darabjaira. Az al-licenc azt jelenti, hogy alapvető felépítésében megegyezik az eredetivel, tehát az olcsóbb darabon is megmutathatóak a főbb elemek.

elég leharcolt állapotban került hozzám ez a Samick

egy nagytakarítás már nagyon ráfért

Jolana Alfa

Többször emlegettem már, hogy a Jolanak készítői milyen sok forrásból merítettek ihletet saját (többé-kevésbé kópia) hangszereikhez. A most bemutatott Krnovban készült Alfa esetében sincs ez másként, az eredményt tekintve leginkább a Burns gitárok, azon belül is talán a Marvin modell hatása tükröződik. Mivel még nem volt szerencsém kezemben igazi Burnst fogni, ez az első találkozásom ezzel a forma-megoldás világgal, és meg kell mondanom, elnyerte a tetszésem. Persze nem lenne Jolana a hangszer, ha nem lennének benne olyan alkatrészek, amiket legnagyobb valószínűség szerint nem hangszerhez találtak ki. Mint a Marináknál az írógép billentyűk, itt valamilyen - talán eredetileg lámpához készült - kapcsolók lettek felhasználva a hangszerhez, és említést érdemelnek a potmétersapkák is. Az Alfa három egytekercses hangszedőt kapott, amiket kedvünkre lehet tetszőleges kombinációban kapcsolni, ezen kívül egy magas áteresztő és egy magas vágó hangszín kapcsoló is van benne a hangerő és tónus potmétereken kívül. Emiatt meglehetősen sokszínű a kihozható hangzások skálája, de ezt már mondhatni megszoktam a Jolanaktól. A tremolo a korábban már Graziosokon is látható megoldás, később ilyen került a közismertebb Irisre is.

Így jött hozzám az Alfa. Különleges látvány

és itt látható a legfőbb ok, ami miatt hozzám került

Szerszám XV. - Szalagfűrész beállítás

Ha valaki fával dolgozik, nem árt, ha előbb-utóbb szert tesz egy szalagfűrészre. Kézzel is sokmindent el lehet vágni, de vannak olyan nagyságrendek, ahol már időben is túl sokáig tartana valamit kézzel elvágni, nem beszélve a szükséges erőről, és ügyességről. Ebben segít nekünk a gép. Pár éve sikerült szereznem használtan egy Ferm márkájú szalagfűrészt. Ez a márka ma nagyjából az Einhell színvonalán gyártja a dolgait, tehát mondjuk a hobbikategória felsőközép szintjén. Szépen fejeztem ki magam. Ettől függetlenül a régi gépeik között nagyon jókat találtam, és nagy kedvencem a márka. Könnyű is megkülönböztetni őket a mostaniaktól, mert az újak általában kékek, míg a régieken vastag zöld festékréteg található. Amit még külön szeretek bennük, hogy nem lemezből készültek, hanem a fontosabb alkatrészek szép vaskos öntvényből vannak, így például a vezetőtálca nem hajlik össze-vissza. Van egyébként lombfűrészgépem is köszörűm is a régi Fermtől, azokkal is elégedett vagyok. Jó szokásomhoz híven a szalagfűrészemet is elneveztem, ő Alfréd.

Mik azok a fontos tulajdonságok, amikkel egy szalagfűrésznek rendelkeznie kell, hogy használható legyen?

• Megfelelő teljesítményű motor. Gyárilag a Fermnél nem vitték túlzásba, 350 W teljesítményre képes alapból. Ebből a szempontból szerencsés, hogy valaki korábban az én gépemben kicserélte a meghajtást egy szovjet-orosz 0,75 kW-os motorra, ezt még nem sikerült leállítanom mozgás közben.

• Ütés nélküli tengely és kerekek. Mondtam már, hogy kicserélték a motort a szalagfűrészemben? Nos az erő szempontjából ez jó, viszont a sufni megoldás miatt nem lett gyári pontos a meghajtó tengely, és bizony üt pár század millimétert. Ez pedig kihat a teljes szerkezetre, vágáspontosságra. A történethez hozzátartozik, hogy el is vittem szervízbe, ahol a szakemberek elmondása szerint esztergában egyengették a motortengelyt, sajnos azonban a valóság az volt, hogy szét sem szedték a motort. Nem akarok nevesíteni, mert senkinek nem lenne ettől jobb, de ennek tudatában senkinek nem javaslom a házilag cserélt motoros gépeket, ha csak nem ért hozzá igazán az illető. Öröm az ürömben, hogy mivel elég kicsi ütésről van szó, egy-két papírfecnivel sikerült nagyjából kompenzálnom, így már nem okoz észrevehető problémát. A kerekeket is centíroztatnom kellett, ebben egy jóbarátom segített fémesztergájával. Ha a fentiek közül valamelyik probléma fennáll, azt úgy vehetjük legkönnyebben észre, ha bekapcsoljuk a gépet, és futás közben figyeljük meg a szalagot. Ha oldalirányban, vagy előre-hátra ugrál, akkor valamelyik alkatrész nem jó, ideje centírozni.

• Pontosan beállított szalag és feszesség. Ezek beállítására vannak a kis vezetőkerekek, a szalagot két oldalról közrefogó pofák, és azok az állítócsavarok, amelyek általában a felső kerék magasságát, illetve dőlésszögét állítják. A feszesség szalagtól függően változhat, én úgy szoktam beállítani, hogy amikor már egy magasabb, csengő hangot ad megpengetve a szalag, akkor jó. Vastagabb szalagnál persze ez változhat, de az enyém kicsi gép, és a lap is kb 8 mm széles. A dőlésszöget úgy érdemes beállítani, hogy a fogak pont lelógjanak a vezetőkerékről, ha ugyanis teljesen felfekszenek, akkor könnyen elhajlítódhatnak a fogak, amitől a szalag oldalra fog hordani, ennél pedig kevés bosszantóbb dolog akad. A kerekek megfelelő gumírozása vagy parafázása is fontos, ez is segíthet az egyenletesebb futásban és a szalag hosszabb élettartamában. A szalagot két oldalról közrefogó pofák beállítására egy jó trükköt olvastam valahol, miszerint ezeket úgy lehet jól beállítani, ha a szalagra ráfogunk egy darab papírt (mindkét oldalán), majd ehhez állítjuk szorosra a pofákat. Így nem fogja szorítani a szalagot a vezető, mégsem fogja engedni, hogy oldalirányban ugráljon. A felső kerék beállítása után a kis vezető görgők segítenek abban, hogy az alsó keréken is megfelelő helyen fusson a fűrészlap.

• A kisebb méretű munkadarabok akadály nélküli megvezetéséhez jó, ha az asztal közepén található lyukban lévő műanyag- vagy fablokk pontosan illeszkedik a helyére, és nem túl nagy a benne lévő bevágás, vagyis a szalag szabadon tud mozogni, de nem lötyög. Az én gépemben ez az alkatrész meglehetősen öreg volt már, ezért csináltam hozzá újat, ezt mutatom most meg képeken.

jobbra a régi blokk, balra az új alapanyagai. Kemény bubinga és jávor

és a helye

Cort akusztikus gitár híd magasítás

Tömeggyártott fémhúros akusztikus gitároknál gyakori hiba, hogy a híd fa része túl magas, és emiatt az alsónyerget nem lehet elég alacsonyra reszelni, mert a húrok már nem tudnak felfeküdni rá, így pedig a húrnyomás túl magas marad. Az ilyen problémákat úgy lehet orvosolni, ha a híd faanyagát kissé lejjebb gyaluljuk, így a legtöbb esetben az alacsonyabb csonton is képesek felfeküdni a húrok, és kényelmes lesz a húrmagasság.

A mai bejegyzésben egy szokatlanabb problémáról fogok írni, mivel a bemutatott hangszernél nemhogy magas volt a híd, hanem egyenesen alacsony, olyannyira, hogy alig volt képes a vájat megtartani az alsónyerget. Ennek egy lehetséges megoldása lenne, ha magát a vájatot mélyítenénk, ám ennek van határa, nevezetesen a tető. Jobb, ha a vájat alján még van pár tized milliméter vastagság a híd anyagából.

Cort akusztikus gitár híd, első ránézésre nem is látszik problémásnak

nem nagyon látszik, de az alsónyereg aljából csak körülbelül egy-két milliméter van a vájatban, így pedig a húrok nyomása alatt erősen elferdül.

a végein már ki is lógott. Van alatta egy piezo hangszedő, és valószínűleg ez az, amivel a tervezőasztalon elfelejtettek számolni...

A használhatóvátétel

Na, korábbi elhatározásomhoz híven úgy alakult, hogy került hozzám egy pár olyan hangszer, amikre nagy valószínűséggel egy hangszerész azt mondaná (nem jogtalanul), hogy nem érdemes megjavítani (persze főleg az ár miatt). Az első darab egy olyan gitár, amiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy most akkor mi is pontosan, mivel fémhúrokkal volt felszerelve, és a formája is ezt sejtette, viszont a nyakkialakítás ehhez túl gyenge volt, és ráadásul az alsó nyereg teljesen hiányzott a hídból.

Ilyet még soha nem is láttam. Egyszerűen (szándékosan vagy véletlenül) kifelejtették az alsó nyerget, így valami olyasmi hangja volt a hangszernek, mintha egy nagyon ortó szitár lenne.

Ezeken a képeken az látható, hogy mennyire volt stabil a nyakbeillesztés összeszerelt állapotában. Gazdája arra panaszkodott, hogy nem tudta behangolni, és milyen szerencséje van, hogy nem tört ki a nyak úgy ahogy van próbálkozás közben. A képeken látszik, micsoda holtjátéka volt a dolognak, és nem mellesleg látható, hogy mennyire fantasztikusan vannak beillesztve a bundok (talán nem is kellett volna szerszám hozzá, hogy kiszedjem őket.

Amikor aztán kiszedtem a kis csavart, ami összefogta a két részt, az egész széthullott a kezemben.

Úgyhogy először is hozzákezdtem, hogy valami stabilabb megoldást találjak a nyak-test kapcsolódáshoz. A terv az volt, hogy mind a vájatot, mind a nyak illeszkedő részét úgy alakítom ki, hogy fecskefarkas csapolással kapcsolódjanak, így megakadályozva, hogy a nyak kiforduljon a helyéről. Meglehetősen nehéz úgy volt, ugyanis a vájat már eleve túl bő volt, ezért belülről ki kellett pótolni egy darab fával (majd látszik a képeken), illetve a nyak úgy feküdt fel a felületre, hogy mind oldalirányban, mind a nyak dőlésszögében kezelhetetlen volt, ezért ide is kellett ragasztanom újabb darab fákat, hogy aztán ezeket ledolgozva kialakítsam a helyes irányokat.

Így nézett ki eredetileg a persely, teljesen merőlegesek a falai a kávára, nem csoda, hogy ez nem tartott semmit, ráadásul még ide is fújtak lakkot.

Ez pedig már az általam kialakított forma, ami nem lett igazán esztétikus a beragasztott mahagónidarab miatt (az volt kéznél a műhelyben), de a ferde kialakításnak köszönhetően megfogja a nyakat.

És íme a nyakpersely pozitívja, ami így eléggé durván fest, és nem optikai csalódás, hogy ilyen ferde a felfekvési felület, csak így lehetett egyenesbe hozni a nyakat úgy, hogy a fogólap széleinek meghosszabbítása belül essen a képzeletbeli alsó nyergen (azazhogy a húrok a nyak felett fussanak majdan)

Itt jól látszik, hogy egy darab egy darab fát ide is felragasztottam, és azzal együtt dolgoztam ki a felületet, hogy ne vegyek el a nyakhosszból, és mert nem akartam tovább mélyíteni a felső tőkét, már így is elég vékony volt az anyaga.

Íme a kettő együtt, a túlnyúló fogólaprész még külön élvezet volt, amíg kisakkoztam, hogy pontosan illeszkedjen a megcsiszolt tetőre, hogy azokat is összeragasszam, ezzel is erősítve a kötést.

Addig-addig farigcsáltam mindkét oldalt, amíg úgy nem illeszkedtek, hogy maguktól is egybemaradtak, és nem volt holtjátékuk, aztán jöhetett a ragasztás, illetve, mivel nem akartam magam nagyon megszívatni, előbb elvégeztem a szükséges teendőket a fogólappal kapcsolatban, az ilyesmi sokkal könnyebb úgy, ha még külön van a test meg a nyak.

Így nézett ki a dolog, mielőtt szétszedtem, látszott, hogy azért használták ezt a gitárt valamikor, nem is keveset.

Ebből akár még klónozni is lehetne az előző gazdáját.

Most nem akartam leírni a bundozás menetét, lesz egy külön erről szóló bejegyzés, ez most csak ilyen előtte-utána, meglepően szép lett a bükk fogólap.

Ez még a síkolás alatt, még kicsit pillanatragasztós a fogólap

Így néz ki végleges állapotjában, persze ez már a munka végén készült.

Érdekes, hogy a hangszer ugyan fémhúrosnak nézett ki, a fogólapja sík volt (vagy legalábbis szeretett volna az lenni), ami egyértelműen a nylonhúros klasszikus gitárokra jellemző. Én úgy döntöttem fémhúrosat csinálok belőle, mivel elég masszívra sikerült a nyakbeillesztés, és a hangszer gazdája is ezt szerette volna. Ezért csináltam egy kis íveltséget a fogólapnak 20"-es körnek megfelelőt, ez nagyon enyhe, de már érezhető. Külön buli volt, hogy a hangszer nulladik bundos, ami azt jelenti, hogy a húrok nem egy felsőnyergen fekszenek fel, hanem egy bundon, ami ha jól meg van csinálva, talán jobb megoldás is lehet, mint mondjuk a műanyagnyereg, de itt elég sok munka volt vele, utólag még ki is kellett cserélni azt amit betettem, mert nagyon alacsonynak bizonyult. Nyereg persze itt is van, de csak a húrok megvezetésére szolgál (a köztük lévő távolság szabályozására), nem pedig a magasságuk beállítására. Utólag sokkal könnyebb állítani egy hagyományos nyergen, mint a nulladik bundon, mivel az első esetben csak a vájatokat kell mélyíteni, vagy feltölteni, míg a másodiknál ha magas, le kell csiszolni a fémből, ha alacsony, akkor pedig ki kell cserélni. Miután megvoltam a fogólappal és a bundokkal, jöhetett a nyak és a test összeragasztása.

Miután mindezzel megvoltam következett a menzúra kimérése a már fix nyakkal, és az alsó nyereg helyének kimarása.

Így nézett ki eredetileg a híd, illetve itt már le van csiszolva a tetejéből, én el nem tudom képzelni, hogy felejthették ki belőle az alsó nyerget, vagy hogy hogy játszott ezen valaha is valaki, mondjuk lehet, hogy a húrok alá tettek valamit, csak aztán az útközben elveszett, de ez mindenesetre elég durva.

Itt látható a jövendőbeli alsó nyereg vonala bejelölve, nem véletlenül nem merőlegesen a menzúrára, mivel a vastagabb húroknál szükség van egy pár milliméteres kompenzációra, hogy tisztán szóljon a hangszer, ugyanis minél vastagabb a húr, annál merevebb, vagyis annál kevésbé tud rezegni a vége felé, azaz annál kisebb lesz a valójában rezgő húrrész, ezért magasabb lesz a hang, tehát hosszabbra kell hagyni a húrhosszt, hogy az adott feszítettségen adott hangon szóljon és stimmeljen a bundkiosztás. :) Micsoda gyönyörű mondatszörnyeteg, és kötőszavak gazdag tárháza :)

Éppen marás közben. A híd mellé felfogattam egy egyenes felületű pallót, azon toltam a maró talpát, amit egy megfelelő távolságra leragasztott léc vezetett meg.

Mindig vártam, hogy használjam ezt a gépet ilyen felsőmaró formában, de teljesen kiábrándultam belőle (a konzolból), mivel a műanyag megoldás össze-vissza nyaklik, alig bírtam vele tisztességesen kimarnia  vájatot.

Íme a végeredmény nyers formájában.

Miután ezekkel megvoltam, következett a felhúrozás, és a beállítás, az alsó nyereg magasságának kidolgozása, és a nulladik bundé, a kulcsok olajozása, tisztogatás és ilyen apróságok.

Tadám, ahogy tanulótársam szokta mondani, ha elkészül valamivel.

És szerintem abszolút megérte megjavítani, és öröm (is) volt vele dolgozni!

És akkor legyen itt a végén még egy ilyen, hogy kiderüljön, milyen hangja lett a kicsikének.

Fretless basszusgitár készítése bundosból

Na a cím alapján világos, miről is van itt szó, de ha mégse lenne, akkor az van, hogy kiszedem a fogólapból a fémdarabokat, és furnérral helyettesítem. Ez azért jó, mert totál más lesz a megszólalása a hangszernek, sokkal jobban fog hasonlítani a hangja egy bőgőére, mint basszusgitáréra. Aki szereti a bőgőhangot, az tudja értékelni, hogy nem kell egy két és fél méteres hangszert cipelnie, persze azért a basszgitár sosem változik bőgővé, de mégis egy kicsit. 

Nos az alaphelyzet ismerős, fogólap bundokkal. Gyártanak eleve fretless basszusgitárt is, és meglehetősen jól is néznek ki, azokban általában nincsenek meg a bundok helyei a fogólapban, csak egy homogén fafelület.A mi esetünkben ennek elérése már eleve kizárt, de mondjuk nem is akkora baj, mert így legalább látni fogjuk a bundok helyét, hogy hol fogjuk le a húrt, ez mondjuk inkább kezdő fretlesseseknek jelent segítséget, mert lehet hogy a bundos hangszeren nem nézted a kezed, de itt fogod az elején, mivel elvész az bundok tapintása. Na lássunk munkához. Először kivesszük a nyakat, és kicsit megfeszítjük a pálcát, hogy nagyobb ívet kapjon a nyak, ez is elősegíti a bundok kiemelését. Ezt a munkát egy ügyes kis fogóval végezzük, aminek széles és nagyon vékony pofája van, amivel be lehet nyúlni a bund feje alá. A második képen nagyjából látható, hogy miről van szó.

Érdemes a bundokat mindig egy kis cinnel, forrasztópákával megmelegíteni, éppen annyira, hogy az alatta lévő forrasztóanyag megolvadjon. Ezt abból lehet látni, hogy a bund mellett elkezd forrni valami kis szutyok a végeknél. Célszerű a két végén és középen forrósítani úgy, hogy ne égjen meg a fa, tehát sehol sem túl sokáig. Utána jöhet a kis fogó, szépen milliméterenként szorítsuk össze a pofákat, és haladjunk a bund egyik végétől a másik felé.

A végeredmény valahogy így fog festeni. Egy bizonyos szintű sérülést a fogólapon általában nem úszunk meg, mivel akárhogy is óvatoskodunk, a bund nagyon ragaszkodó jószág. A képen látható állapot még teljesen elfogadható, úgyis meg kell csiszolnunk majd a fogólapot, mert használt gitárok esetében jellemző, hogy a húrok hosszúkás nyomokat hagynak a fába, ez jól látszik azon a képen, ahol a bundok fele már ki van szedve.

A következő feladat a bundvájatok kitisztítása, ezt megtehetjük valami vékony kis fűrésszel, tapétázókéspengével, egyszóval valami hegyes és vékony dologgal. Utána szükségünk lesz valamilyen furnérra, ami szélességében megegyezik a bundvájatéval. Szépen kimetszünk belőle csíkokat (szerencsére a műhelyben pont volt egy rakat furnércsík), és méretre vágjuk őket úgy, hogy a két végüknek fogólap felőli oldala felé kissé szűkülő trapéz alakja legyen az egésznek. Ezzel elérhetjük, hogy a bundvájat végéig érjen a furnér. Persze előfordulhat, hogy olyan basszusgitárral van dolgunk, amelyiknek a vájatai átvágják a fogólap szélét, ilyenkor nem kell ezzel a trapézosítással vacakolnunk, majd a végén lesz több dolgunk a végek eldolgozásával.

Ha megvagyunk az összes kis furnérdarabka kimetszésével, jöhet az ellenőrzés, és a ragasztás. Esetenként meglehet, hogy a bundvájatok a fogólap ívét követik, ennélfogva az egyenes oldalú furnér végei ki fognak állni a helyükről, ahogy ez az előbbi képen is látszik. Ilyenkor vagy lefaragunk egy kicsit a furnér közepéből, vigyázva, hogy ne legyen túl vékony, vagy majd a ragasztásnál finoman megszorítjuk a végeknél egy íves pofával, ami passzol a fogólaphoz.

Itt is jól látszanak a vastag húrok hagyta nyomok.

Használjatok Titebond ragasztót. Jó anyag.

Mindig remeg a kezem, ha nem iszom elég pálinkát...

 Most jön a várakozás ideje, addig nyugodtan lehet ebédelni, mást csinálni, sétálni stb. Ha a ragasztó végül teljesen megszáradt, jöhet a furnérfelesleg ledolgozása. Én bevallom, meglehetősen türelmetlen voltam, ez komolyabb megfigyelés mellett látszik is a képen. Nem vártam, meg, hogy a ragasztó eléggé megszáradjon, de végül nem lett belőle komolyabb baj. 

Ildomos megvárni amíg a ragasztó teljesen megszárad...

A felesleg levésése talán a legkényesebb művelet az egészben, ugyanis egyrészt annyira meg kell szabadulnunk a nemkívánatos daraboktól, hogy teljesen egy szintbe kerüljünk a fogólap anyagával (különben a csiszoláskor letörjük a furnér végét); másrészt csak nagyon pici fogásokban szabad lefejteni a rostokat, és mindig belülről kifelé, a furnér hihetetlenül hajlamos rá, hogy kiszakadjon, nekem is sikerült kiszakítanom, de szerencsére nem ment a kívánt szint alá. Egyszóval figyelem figyelem... Ha végül sikerült elérnünk a zéró magasságot, kezdhetjük a csiszolást.

A vonalzó mellett a csiszolófára erősített csiszpapír.

A kényes részeket minden munkánál érdemes kimaszkolnunk, azaz eltakarnunk, nehogy megsértsük őket.

A csiszolás lényege, hogy szép szabályosra alakítjuk a fogólapot, hogy szebb legyen, mint új korában. Ehhez elsősorban szükségünk lesz egy olyan csiszolófára, ami negatívban rendelkezik éppen azzal az ívvel, amire nekünk szükségünk van. Ilyeneket boltban is be lehet szerezni, de jó szerszámokkal el is készíthetőek. Először mindig durvább papírral kezdünk, és haladunk a finomabb felé. A fogólapban lévő benyomódások, kopások mélységétől függően 120-150-es papírral kezdhetünk, majd ahogy eltűnnek a hézagok, haladhatunk 220-240, 320-360, 600, 800. Nagyon fontos, hogy mielőtt megkezdjük a csiszolást, állítsuk be úgy a pálcát, hogy mindkét irányba bőven lehessen csavarni majd a későbbiekben, ugyanakkor minél nagyobb mértékben sík legyen a fogólap hosszanti irányban. A síkot ellenőrizhetjük egy sima fémvonalzóval, de ezek elég megbízhatatlanok, a legjobb, élvonalzót használunk, ami egy meglehetősen masszív fémpálca általában három éllel. na ez halálbiztos, ha nem sérül meg. Úgy ellenőrzünk, hogy a fogólapra fektetjük hosszában a vonalzót, hogy élével érintse a fát, és megnézzük szembefényben. Akkor vagyunk jók, ha nem látunk semmilyen hézagot. Végeredményben a fretless hangszereknél, ahogyan a vonósoknál is, kell lennie egy kis holkernek (homorulat) a fogólap hosszában, de ezt a pálcával is tudjuk korrigálni. Mindenesetre az nem baj, ha van egy minimális hólosságunk. Finomítás során egyre szebb lesz a felület, majd végül átdörzsöljük acélgyapottal, és igazán tetszetőssé válik.

Ez az acélgyapottal áthízott állapot.

Végül az egész fogólapot átkenjük olajjal (citrom vagy narancsolaj az igazi, már csak az illata miatt is, de a lenolaj is megfelel, semmiképp sem műszerolaj). Már csak a nyak visszaszerelése és a felhúrozás, valamint a pálca beállítása marad hátra.